Kedves Vendég!
Köszönöm érdeklődését, remélem tetszeni fog, amit itt talál. A szöveg saját szerzeményem, úgyszintén a képek nagy része is, kivéve néhányat, amelyeket a férjem, Zoltán Ferenc készített. Kérem, ne használja őket az engedélyünk nélkül!

2011. november 29., kedd

Bolond krókusz (Crocus goulimyi)

Persze, hogy nem ez a magyar neve. Gömbölyű krókusznak hívják Priszter Szaniszló szerint, bár én eddig még senkitől se hallottam ezt a nevet. Talán a hagymagumójáról kapta, amely tényleg gömbölyded...

Azért neveztem bolondnak, mert akkor jöttek elő a bimbói, amikor már nagyon hideg napok jártak odakint. Igaz, éjszakai fagyok akkortájt még nem voltak, de már annyira hideg volt, hogy a három bimbó kibújt a földből, majd tétován és nagyon karcsún álldogállt ott napokig, kinyílni nem mert egyik sem. Így hát behoztam a leghűvösebb szobánkba, ahol többnyire csak 15 fok van. Nem akartam melegebb helyre tenni, hiszen ugyanebben a cserépben vannak a tavaszi krókuszok, és a henye boroszlán, nem szeretném, ha azt hinnék, hogy megjött a tavasz. 



Már bánom, hogy ide ültettem a goulimyi hagymagumókat is annak idején, hiszen mediterrán származása miatt nem biztos, hogy cserépben túléli a telet a szabadban. Kertben többen is nevelik Budapest környékén, de a cserép egy kicsit más. Valószínűleg a virágzás is a melegigényük miatt húzódott el ennyire. Igaz, kicsit későn is ültettem el, de hegyvidéki társaik jóval előbb virágoztak.
(A Crocus goulimyi Görögország déli részén honos, míg a Crocus kotschyanus Törökország hegyvidékein, 1000 m fölötti magasságokban él.)
Mindenesetre ismerőseim kertjében jóval korábban virágzott, ezért bátorkodtam bolondnak nevezni. Meglepett, hogy 2-3 fokos hőmérsékleten egyáltalán előjöttek a bimbók. És aznap éjjel, amikor behoztam, volt az első komolyabb fagy (-5). Ha nem hozom be, megfagytak volna.

Egyszóval: hiba volt ebbe a cserépbe tenni. Lehet, hogy nem is a krókusz a bolond, hanem én...
Két lehetőségem van. Vagy megpróbálom óvatosan kiszedni, és más edényben, fagymentes helyen nevelni tovább, az edényt pedig sürgősen visszatenni az erkélyre, mielőtt a többi kidugná az orrát. Vagy pedig az egészet a fagymentes lépcsőházban nevelni tovább a tél folyamán, de nem tudom, hogy ez jót tesz-e a boroszlán tavaszi virágzásának. Arról nem is beszélve, hogy bolond krókuszom folyamatosan hozza az új bimbókat, amelyek a lépcsőházi 10 fokban megintcsak nem fognak kinyílni, hiszen még a 15 sem volt elég nekik. 18 fok fölött hajlandók szirmot bontani. 

Hosszú ideje uralkodik a tipikus novemberi örök szürkület, tegnap volt egy kis napsütés, de úgy tűnik, be kell érnünk ennyivel egyelőre. 



2011. november 27., vasárnap

2011. november 24., csütörtök

Hidrológiai hűhó, avagy: kell-e drénréteg a cserép aljára?

Tél van. Éjjel a cinkék fürdővize az erkélyen kőkeményre fagyott, és még most, 11 órakor sem puhul.
Mi mást tehetne az ember ilyenkor: olvasgat a meleg szobában (ha éppen nem dolgozik).

Legutóbbi írásában az álatalam már sokat emlegetett és nagyrabecsült Ian Young érdekes témát vetett fel. Mint később kiderült, a londoni Wisley Gardens alpesi szekciójának vezetője, Paul Cumbleton is írt erről a témáról több ízben, és az újonc beosztottjainak is ezt oktatja mindig. Ugyancsak a fenti portálon (SRGC fórum) Alberto Castillo – neves botanikus/kertész Buenos Airesből – megerősítette előbbi két kollégája állítását.

Időtlen idők óta azt tanítják a kertészeknek, hogy a cserép, edény, kiemelt ágy, stb. aljára, az ültetőközeg alá durva kavicsból, kőzúzalékból vagy cseréptörmelékből drénréteget kell teríteni, hogy a fölösleges víz elfolyhasson. Nagyon fontos ez a kiemelt ágyaknál is, ha a kert talaja tömör, agyagos, de ezt csinálják a bonsaiosok és a valóságos vagy a miniatűr sziklakertek készítői is. Sőt, olyan variációt is olvastam, hogy a drénrétegre rakjunk egy vékony réteg tőzeget vagy tőzegmohát, majd arra az ültetőközeget, mert ez megakadályozza, hogy a talaj bemosódjon a drénréteg hézagaiba.

A fent említett három ember szerint ez az egész drénréteg-elv egy betokosodott dogma, a cserép stb. alján a kőzúzalék nemhogy jó lenne, hanem kifejezetten káros.

Ők azt állítják, hogy ezt régen valaki kitalálta, el is magyarázta, hogy a nagyobb üregeken könnyebben átfolyik a víz, és mivel ez logikusan hangzott, nem sokat gondolkodtak rajta, hanem minden kertész és kertépítő vakon követte ezt az elvet. Mert Thomas Paine szerint "ha hosszú ideig nem törődünk vele, hogy egy adott dolog nem lehet-e esetleg hamis, akkor egy idő után igaznak tűnhet" (saját fordításom, az eredeti így hangzik: "A long habit of not thinking a thing is wrong gives it a superficial appearance of being right").
Embereim pedig elmagyarázzák a maguk igazát – amely szintén logikusan hangzik, és most itt röviden megpróbálom tolmácsolni. Nem fogom elmesélni, hogy miért nem jó, ha egyáltalán nincs levegő a gyökerek körül, ezt már mindenki tudja. Viszont magát a fizikát-hidrológiát egy kicsit részletesebben, mint ők. Mire tisztáztam a magam számára az eddig ismeretlen hidrológiai kifejezéseket, és némi segítséggel felidéztem amit hajdanán fizikából tanultam, kialakult bennem is egy vélemény, ezt majd a végén elmondom.

Tudjuk jól, hogy a víz felületi feszültségének hatására keletkeznek a többé-kevésbé gömbölyű vízcseppek. 


A vízcseppben kohéziós erők hatnak, amelyek a vízmolekulákat egymáshoz vonzzák. Ha viszont ez a vízcsepp egy szilárd felülettel érintkezik, akkor ennek molekulái is vonzóerőt gyakorolnak a vízmolekulákra, ez az adhéziós erő. És a víznél ez az adhéziós erő erősebb, mint a kohéziós erő (nedvesítő folyadék!). Ebből lesz aztán a kapilláris jelenség is. És ennek a következménye, hogy a hajszálcsövekben a vízcsepp megáll, nem folyik ki, hacsak nem kap fölülről valami nyomást (erőt). Egy ilyen szűk csőben a gravitáció nem tudja legyőzni az adhéziós erőket.



Cumbletonék azt állítják, hogy ha egy edényben talaj van, akár tömörebb, akár porózus, akkor hiába van az edény alján kifolyó nyílás, akár több is, öntözés után az edény legalján mindig vízzel telített marad a talaj. Erre ők egy geológiai/hidrológiai szakkifejezést használnak: az edény alján "perched water table" alakul ki.
Később majd rátérek a saját "kutatásaim" eredményére, addig maradjunk ennél az angol kifejezésnél, legyen az egyszerűség kedvéért mostantól PWT.
Egy darabig hat a gravitáció valamint a föntről jövő víz nyomása, és a víz folyik lefele az edényben, de ha aztán már nem jön utánpótlás, akkor az edény legaljáról egy kisebb mennyiségű víz már egyáltalán nem tud kifolyni. Az adhéziós erőket immár se a gravitáció, se a víznyomás nem tudja legyőzni, ezért  itt a talaj pórusai telítődnek vízzel, és kialakul a PWT.
Erre azt mondják a régiek, hogy pont ezért kell a drénréteg, mert abban nagyobb üregek vannak, ott nem tud megmaradni a víz. Viszont Coumbleton szerint ez az elmélet ott hibázik, hogy ha többféle pórusnagyságú réteg van egymás fölött, akkor a víz – pont a kapillaritás/adhéziós erők miatt – nem tud átfolyni a kisebb pórustérfogatú részből a nagyobba. A talaj hajszálcsövei visszatartják a vizet, legjobban a két réteg közötti határfelületen. Ezért a drénréteg fölötti talajréteg alsó részében ugyanúgy képződik egy ilyen PWT. Tehát a drénréteggel ezt nem megszüntettük, hanem följebb emeltük, még közelebb a növény gyökereihez.
A PWT néha jó szolgálatot is tehet, mert ha fölötte kiszárad a talaj, és innen a víz kapilláris úton  fölemelkedik a száraz rétegbe, némi utánpótlást biztosít a növénynek. Ha viszont rendszeresen öntözünk és a talaj soha nem szárad ki, akkor már káros a PWT, mert amikor nincs lefele folyó víz, szintén kapilláris úton a víz megintcsak fölemelkedik a PWT-ből a már amúgyis nedves talajba, telíti a még üres pórusokat is, és a nagyon levegőigényes gyökerű növények szépen megfulladnak. Ne is beszéljünk arról, ha a növény gyökerei már olyan hosszúak, hogy leérnek a PWT zónába.

Szerintük tehát, annak, hogy a növények gyökerei elegendő levegőhöz jussanak (ez az alpesieknél különösen fontos) nem az a módja, hogy drénréteget tegyünk az edény/sziklakert aljára, hanem az, hogy a drénrétegnek szánt nagyobb méretű kőzúzalékot belekeverjük az ültetőközegbe. Így ebben lesznek hajszálcsövek is, amelyekben megmarad egy kis víz, de lesznek vastagabb csövek is, amelyekből kifolyik és helyette lesz ott levegő. Ezek aránya attól függjön, hogy a növény gyökérzete mennyire víz- vagy levegőigényes. Az edény alján így is lesz PWT, de legalább nincs följebb emelve. A PWT-től úgy lehet sikeresen megszabadulni, ha az edényt homokba süllyesztjük szorosan, úgy, hogy a homok a kifolyónyílásokon keresztül folyamatosan érintkezzen az edényben lévő talajjal. Akkor ez a bizonyos PWT az edény aljáról leköltözik a homokréteg aljára.

Paul Cumbleton azzal zárja értekezését, hogy végülis a legtöbb növény számára ennek a PWT-nek meg az egész drénréteg-elméletnek nincs jelentősége, vannak viszont olyan kényesek, amelyeknél ez a dolog élet vagy halál kérdése lehet.


Mivel fogalmam sem volt, hogy hogy fordítsam magyarra ezt a perched water table fogalmat, elkezdtem keresgélni, hogy mi is ez tulajdonképpen.
Akit érdekel itt van, vonalakkal határolom ennek a magyarázatát.

–––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––

Angol-magyar geológiai szótár szerint a water table azt jelenti, hogy talajvíztükör. Vagyis a talajvíz teteje, a vízzel telített és vízzel telítetlen talajrétegek határvonala. A perched water table jelentése pedig: általajvízszint, vagy függő talajvízszín. Nekem a függő talajvízszín jobban tetszik, mert: az angol Wikipedián találtam egy ábrát, amely kiválóan elmagyarázza, hogy mi is ez a PWT. Pirossal odaírtam a szavak magyar jelentését. A kép nagyítható:


Aki akarja, el is olvashatja a magyarázatot eredetiben. Vagyis: függő talajvízszín ott alakul ki, ahol a normál talajvíztükör fölött, a vízzel nem telített talajzónában van egy kisebb vízzáró réteg (magyar hidrológiai  szaknyelven lencse). Ennyit mond a Wikipedia.
Gondolom, arról van tehát szó, hogy ha esik az eső, vagy valamilyen más okból megemelkedik a talajvízszint és elárasztja ezt a részt, akkor itt is telítődik vízzel a talaj. Később a víz visszahúzódik a normál talajvízszintre, de ezen a részen nem tud lefolyni, A VÍZZÁRÓ RÉTEG MIATT, így ott még egy ideig telített marad a talaj, kialakul egy függő talajvízszín (perched water table). Érdekes, hogy egy magyar oldal ennek a jelenségnek egészen más nevet ad, mint a szótár: időszakos talajvízszint.
Az általajvízszint más dolog, ezt most nem részletezem, mindkettőt el lehet olvasni.

–––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––

Mi van a cserépben? A cserép alja, ott, ahol nincs vízkifolyó nyílás, VÍZZÁRÓ RÉTEGET KÉPEZ. A talaj felső rétegében a víz csak a hajszálcsövekben marad meg egy ideig, a nagyobb üregekből kifolyik, egyszerűen a gravitáció miatt. Viszont a "vízzáró lencsék" (vagyis kifolyó nyílások közötti részek) fölött egy kevés mindig ottmarad, amely még a nagyobb üregeket is telíti, mert egyszerűen nincs hova elfollyon, HA a felület vízszintes és HA A CSERÉP MŰANYAGBÓL VAN! Ugyanez történik a sziklakert alján is, ha ott tömör agyag, vagy valamilyen vízzáró kőzetréteg van. HA viszont MÁZATLAN AGYAGEDÉNYBEN vagyunk, akkor ennek fala és alja vízáteresztő, tehát ezen át tud szivárogni a víz, itt A TALAJ NEM TUD TELÍTŐDNI, főleg, ha ez az edény lábakon áll, és az átszivárgó víz mindjárt el is tud párologni. A fenti PWT tehát csak műanyag cserépre igaz!

Tudom, ebből még nem derül ki, hogy mi a helyzet a drénréteggel. Azt gondolom, hogy ha a talajréteg nem elég porózus, akkor sok benne a hajszálcső és ezek a kapillaritás révén sok vizet tartanak vissza. Minél szűkebbek a hajszálcsövek, annál magasabbra emelkedik a víz. És akkor hiába van alul drénréteg, mert, ahogy fizikus öcsém is mondja: a kapillaritás ellensúlyozza az alsó réteg gyengébb (vagy nulla) kapillaritását PLUSZ a víz súlyát, úgy, hogy a végén valamiféle egyensúly álljon be. Ha beállt az egyensúly az erők között, akkor nem folyik ki több víz. Tömörebb talaj alatt lévő drénréteg tehát nem segít, fölösleges.
Ha nagyobb pórusok is vannak a talajban, akkor kevesebb vizet tud megtartani, függetlenül attól, hogy van-e alatta drénréteg, vagy nincs. És ha a drénréteg alatt nincs sok kifolyó nyílás, dréncső, vagy lejtő, ami elvezesse a vizet, akkor hiába a drénréteg, ugyebár, mert összegyűl a víz (lásd vízzáró réteg az ábrán), és még a drénréteg nagyobb üregei is telítődnek.
Tehát a drénrétegnek valóban nincs sok értelme. A talajt kell úgy kialakítani, hogy legyenek benne nagyobb méretű hézagok és kapilláris csövek is. A nagyobb hézagokon viszont nem nagy, levegővel telt üregeket kell érteni, mert a gyökereknek ez sem jó. De ha jól össze van keverve a föld a kisebb-nagyobb méretű kőzúzalékkal (Paul szerint 1,6 mm-nél nagyobb szemcseméretű zúzalékkal, alpesieknél 50% arányban), akkor az első néhány öntözés után kialakulnak a kapilláris csövek és a nagyobb átmérőjű "csövek" is, amelyekben a víz helyett levegő lesz, amikor nincs öntözés vagy eső.

Még néhány megjegyzés: én az évek során azt vettem észre, hogy teljesen lehetetlen megakadályozni, hogy az ültetőközeg egy idő után bemosódjon a drénrétegbe. Az első néhány öntözés után ez megtörténik, és akkor már nincs különálló drénréteg, hanem az edény alján egy olyan porózus talaj alakul ki, amilyennek az egész edényben lennie kéne. Azzal is lehet érvelni, hogy a drénréteg megakadályozza, hogy a talaj eltömje a kifolyó nyílásokat. De mi van, ha néhány kavicsdarab beszorul a nyílásokba? Ezek sokkal kevésbé eresztik át a vizet, mint a talaj (ha áteresztik egyáltalán). Olyat is láttam már, hogy nagyobb darab köveket vagy cserépdarabokat tettek az edény aljára. Én ezzel sem tudok egyetérteni, mert ezek köré is bemosódik a talaj, és megintcsak lassabban tud a víz kifolyni.
Annál jobb egy edény/cserép, minél több nyílás van az alján, mert így annál kevesebb "vízzáró lencse" tud kialakulni. Sőt, nagyon levegőigényes gyökerű növényeknek legjobb a mázatlan agyagcserép.

Zárszóként azért én is hozzátenném, hogy a legtöbb növény esetében valószínűleg ennek az egésznek nincs jelentősége, csak azoknál, amelyeknek kifejezetten levegőigényes gyökere van. Azt talán manapság már egy sziklakert építőnek sem kell magyarázni (legyen profi, vagy amatőr), hogy agyagtalajra, vízszintes terepre csak úgy érdemes sziklakertet építeni, ha a vízelfolyást a sziklakert alján dréncsövekkel meg tudjuk oldani.

Köszönöm a türelmedet, kedves olvasó, ha van mondanivalód, szívesen elolvasom.



2011. november 20., vasárnap

Afrikaiibolya (Saintpaulia)



Most, hogy kint virágmentes időszak jön, a benti "kertünk" e legnagyobb számban előforduló növényét szeretném reflektorfénybe állítani. (Nem is ártana neki a sötét téli napokon.) 
Jónéhány éve már, hogy megkedveltem az afrikaiibolyát, mégpedig azért, mert habitusában kicsit hasonlít az alpesi évelőkre, még ha méretében nagyobb is, mint az erkélyünkön nevelgetett növények. Ez persze nem csoda, ő is a hegyekről származik, csak éppen trópusi hegyekről. Többféle színűt gyűjtöttem azóta össze, de azért ez még nem nevezhető igazi gyűjteménynek. Valószínűleg nem is lesz soha, egyrészt mert nincs ahhoz elég helyem, másrészt mert például a ma divatos tarka virágúakat nem szeretem.

Gyerekkoromban fokföldi ibolyának neveztük. Nem is tudom, ki és hogy találhatta ki ezt a nevet, amely még most is elég elterjedt. Nem Fokföld az őshazája, hanem Tanzánia, és nem ibolya, hanem bársonyvirágféle. A szobanövények közül legközelebbi rokona a gloxínia, vagy hivatalosabban Sinningia, amely nekem nem tetszik. Ez persze magánügy. Annál inkább tetszenek viszont a Pireneusokban és Görögország hegyeiben élő rokonai, a Ramondak, Haberleak és a Jankaea heldreichii. Ezek nálunk is télálló, gyönyörű növények. Ramonda myconit nevelgetek most magról, remélhetőleg egyszer majd arról is írok.
Na de maradjunk egyelőre az afrikaiibolyánál.

Nem hiszem, hogy a küllemét különösebben be kéne mutatni. A virágai eredetileg liláskékek voltak, a mostani termesztett növények között talán még csak a sárga árnyalatai hiányoznak. Ezeknek a termesztett növényeknek a létrehozásában leginkább a Saintpaulia ionantha és a S. confusa fajok játszottak szerepet – legalábbis én így tanultam. A Saintpaulia név pedig Walter von Saint Paul emlékét őrzi, aki nemcsak Német Kelet-Afrika kormányzója volt a XIX. század végén, de botanikai érdeklődéssel is bírt, és ő fedezte fel ezt a fajt a Tanga hegységben 1892-ben.

A nagy, selymesen szőrös, kerekded levelek hosszú nyelűek és tőlevélrózsát alkotnak. A tőlevélrózsa azt jelenti, hogy a nóduszok egymáshoz nagyon közel vannak a száron, és így a levelek gyakorlatilag úgy néznek ki, mintha egy síkból erednének, körkörösen. De azért ha benézünk egy idős növény "szoknyája" alá, akkor ujjnyi vastag, és évről évre egyre hosszabb, gyakran görbe szárat találunk a lomb alatt, amelyen látszanak a már elhalt levelek nyomai:


Sajnos ez a szár alig bírja tartani a már hatalmas tömegű levélzetet, és ide-oda dől. Én ilyenkor nagyobb kövekkel rakom körbe, vagy kőzúzalékkal töltöm fel körülötte, hogy ezek megtámasszák a növényt. Földdel nem tölteném fel ezt a részt, mert a nagyon lédús szár és levelek igen érzékenyek a rothadásra, ha esetleg túl nedves körülöttük a talaj. Egyszer egyik növényünk úgy pusztult el, hogy ez a szár eltörött, mert a levélzet súlyát nem bírta tartani. De a levélrózsa szépen ráült a cserépre, és a lédús levelek későn kezdenek lankadni, mire észrevettem, hogy valami gyanús, addigra már csak egy valamit lehetett tenni. De erről majd később, a szaporításnál.

Itt kell még azt is megjegyeznem, hogy mindig csak alulról öntözöm ezt a növényt, vagyis a tálját töltöm tele vízzel két-három naponta, és azt ő  viszonylag gyorsan felszívja. És mázatlan agyagcserépben tartom őket, kaspóba nem teszem bele, még az esztétikai élvezet kedvéért sem. Víz- és páraigényes, de nagyon fontos az is, hogy a gyökerek sok levegőhöz jussanak és a gyökérnyak jól szellőzzön. Az agyagcserép az oldalán keresztül is tud párologtatni.

Ahogy a termesztőknek is tanítják, "fontos a higiénia", mert könnyebb megelőzni a betegségeket, mint kezelni. Ezért az alul lecsüngő, hervadó vagy már elszáradt leveleket és az elnyílt virágokat mindig el kell távolítani. A levelek lédúsak, nagyon könnyen törnek. Eltávolításnál tőből kell őket kitörni, mert ha ott marad a száron egy nedves csonk, az jó esetben beszárad, rosszabb esetben viszont odavonzza a jó kis gombafertőzést. Néha nem könnyű ez a művelet, én már nem egyszer jártam úgy, hogy más levél is letörött, nem csak az, amelyiket szerettem volna. Óvatosan megfogom a levélnyelet, minél közelebb a szárhoz, és hirtelen mozdulattal lefelé töröm, vagy ha ez nem lehetséges, mert nincs hely, akkor megcsavarom, amíg érzem, hogy elpattan. De ne tévesszük össze a vízhiány miatt lankadt alsó leveleket az elhalókkal. Ha szomjas a növény, akkor egyszerre több alsó levele is lekókad, idős, elhaló levél viszont csak néha 1-2 van.
A szőrös levelek egy idő után nagyon be tudnak porosodni. Én még soha nem zuhanyoztam le afrikaiibolyát – bár ezt javasolják – megintcsak a lehetséges rothadás, gombafertőzések miatt. Nyáron kint a szabadban, ecsettel és fújogatva, télen porszívóval szoktuk óvatosan portalanítani, amennyire lehet.

Ami a fényigényét illeti, híres arról, hogy lakásban, viszonylag gyenge fényviszonyok mellett is megél. Azt azért tudni kell, hogy nagyon sötét helyen nem virágzik jól. Nálunk keleti és déli ablak mellett vannak a növények, de nem az ablakpárkányon, hanem beljebb, és függöny mögött. Csaknem egész évben virágoznak, néha dúsabban, néha kicsit gyérebben, időnként egy-egy 3-4 hetes szünetet tartva. A virágok nagyon sokáig tartanak, majdnem mint az orchideák.
Ha viszont erős napsütés éri a leveleket, akkor foltosak lesznek, mert helyenként elhalnak a sejtek.


De az ilyen vékony firkálások is ugyanígy a túlzott napsütésnek a tünetei:


Ezen kívül, ha túlságosan féloldalról kapják a fényt, akkor a levélrózsa egy idő után már kevésbé szabályos:


Ha meg túl sokat forgatja az ember, akkor a virágok nem egy csokorban fejlődnek a levélrózsa közepén, hanem itt-ott jönnek elő a levelek között. Ez őszintén szólva engem annyira nem zavar.
Mindez inkább a ma kapható növényekre érvényes. Nemrég az édesanyámtól kaptam egy növényt, amely valamilyen nagyon régi, telt virágú fajta lehet.


A levelei sokkal kisebbek, mint a mieinknek, a növény sarjakat növeszt, ami  a manapság termesztett fajtákra nem jellemző, és a virágok mindenhonnan nőnek. Ő napos ablakpárkányon tartotta mindig, és rengeteget virágzott. Én a legjobb indulattal sem tudok neki annyi napsütést biztosítani, és ez így néhány hónap után már meg is látszik rajta: levélnyelei megnyúltak, a növény kicsit szétesik, és csak kevés virágot hoz. A mi régebbi növényeink a fény szempontjából teljesen más igényűek.

A virágot egyébként érdemes közelről megnézni, mert nagyon érdekes.
Ibolyához azért hasonlít, mert két kisebb és három nagyobb sziromlevél van.




Az eredetileg 5 porzóból 3 elcsökevényesedett (nem most, hanem évmilliók során), így csak két "igazi" maradt. Ezeknek a portokjai gyakran összeforrnak, így négy kis sárga zsákocska látszik. Úgy vettem észre, hogy a teltvirágúaknál a portokok nem forrnak össze.


A porzószál pedig mindig görbült, a porzók a kisebb szirmok felé hajlanak.
Ezek a sárga zsákocskák nagyban hozzájárulnak a növény díszértékéhez. A bibe viszont mindig olyan színű, mint a virág.


Itt nem forrtak össze a portokok, egy kis pót-sziromlevél benőtt közéjük:


A magház fehér, szőrös csúcsa és a sárga porzószál között, hátrébb, látszik a másik porzószál töve. A teltvirágoknál is általában ez történik.

Ha már a virágnál és a sárga portokoknál tartunk, jó tudni, hogy amennyiben azt vesszük észre, hogy ezek a sárga portokok mintha meg lennének rágva, a pollen pedig kiszóródva a szirmokra, ez azt jelenti, hogy a növényt tripszek támadták meg. Ők rejtett életmódot folytatnak, de a nyomuk ott marad a virágon. Erről szerencsére nincs fotóm, egyelőre csak könyvekből ismerem. Valamilyen felszívódó rovarölő szerrel lehet irtani őket (Hermes boltban vegyük, ott meg is mondják, hogy hogyan kell használni).

A fenti kék virágú növény volt az, amelyik a feljebb említett buta módon meghalt idén tavasszal. Egy dolgot lehetett még tenni vele: levéldugvánnyal szaporítani, vagyis új növényt "csinálni".
Szerencsére a növény életösztöne révén mentette a menthetőt, vagyis először az alsó, idősebb levelek fonnyadtak el, a fiatalabbakba nyomva át minden maradék vizet és tápanyagot. És szaporításra is ezek az alkalmasabbak. Nem a legfiatalabbak persze, hanem a felnőttek. Éppen mint az embernél.
Le kell vágni néhány ilyen levelet, olyan 3-4 centis levélnyéllel, és ledugni 1-2 cm mélyen tőzeg-homok vagy tőzeg-perlit megnedvesített keverékébe, majd letakarni fóliával vagy zacskóba tenni, amelynek lezárjuk a száját.

Ez így egy kicsit sűrű, mert kevesebb fényt kapnak a levelek és az sem jó, ha egymáshoz érnek, de én nem akartam sok helyet foglalni vele:


Nekem akkor éppen csak vermikulit volt kéznél, így ezt használtam gyökereztető közegnek, és azóta kiderült, hogy ez is nagyon jól bevált. A vermikulit egy kőzet, amelyet apróra őrölnek és így árulják – már ahol árulják. Nálunk sajnos csak nagy tételben lehet venni, pedig nagyon jó gyökereztetéshez, magvetéshez, rövid életű magok életben tartására, és talajkeverékbe is.

Ha a zacskó jól zár, akkor gyökeresedésig már nem kell többet öntözni. De ez beletelik 2 hónapba. Nálam még többe, valószínűleg azért, mert elég sötét helyen tartottam. Nem szabad napos helyre tenni, de fény azért kell neki. Időnként nem árt megnézni, mert amelyik levél nem akar élni, az egy idő után lekókad, sőt, esetleg elkezd penészedni körülötte a közeg. De ez nagyon ritka, a legtöbb élni akar.
A gyökeresedéssel egyidőben kis sarjnövénykék is keletkeznek, valójában ezekből lesznek majd az új növények. A levél, amely létrehozta őket, sajnos csak addig használható, amíg produkál néhány ilyen sarjat, utána kidobjuk (na jó, komposztáljuk). Lehet nagyítani a képet:


A nagyok szerint egy-egy levéltől 3-4 sarjra lehet számítani. Nekem őszintén szólva eddig mindig csak egy sikerült levelenként (de nem is próbáltam még nagyon sokszor a szaporítást).
A tanítás úgy szól, hogy erről a kis sarjról óvatosan le kell szedni a gyökereket, majd új gyökereztető közegbe tenni és 2 hónap után új gyökereket fejleszt. Én most nem szedtem le, hanem így, ahogy volt, beleraktam új cserépbe, szintén vermikulitba, majd zacskóba, amíg látom, hogy újabb leveleket hoz.


Egy világos ablakpárkányra tettem, és majd tavasszal átültetem rendes talajba. Figyelmetlen voltam, mert a képen látható bal oldali levél sérült, azt nem ártott volna inkább eltávolítani.

Nem írtam még arról, hogy milyen talajban nevelem, és milyen hőmérsékleten. Virágüzletekben mindig azt mondják, hogy az afrikaiibolyának savanyú talaj kell, és esővízzel kell öntözni. Én ezzel nem értek teljesen egyet, bár azért meszes kerti földbe én sem tenném. Az biztos, hogy a termesztett növények megszokták a tőzeges talajt, lehet, hogy nem vennék jó néven a másfélét. Én normál virágföldbe szoktam ültetni, DE, amit nem mondanak a virágüzletben: az afrikaiibolya szereti a perlitet. Ezt én is észrevettem, a szakirodalomban pedig azt olvastam, hogy ez azért van, mert a perlitből lassan de folyamatosan foszfor oldódik ki, ami segíti a gyökeresedést és a virágzást is. És persze lazítja is a talajt, de mégis sok vizet tárol. Én a virágföldhöz kb. 1/3 (térfogat)arányban szoktam keverni.
Nagyjából kéthetente adok tápoldatot is a növényeknek, virágos balkonnövényeknek valót. Nem kell túlzásba vinni, mert sóérzékeny. Igaz ami igaz, én vagy esővízzel, vagy ha ez nincs, akkor főzött vízzel öntözöm. Ez azt jelenti, hogy általában negyed órán át főzöm a vizet, amíg már rajzolni lehet az edény oldalára lerakódott "vízkőbe". Persze nem rajzolok bele, hogy ne kavarjam fel, hanem amikor kihűlt, szép óvatosan kimerem belőle a lágyított vizet.

Na és a hőmérséklet. Meleg lakásban lehet nevelni télen-nyáron, mert nincs nyugalmi időszaka és jobban viseli a meleget (akár 30 fokot is, ha van elég fény hozzá), mint a hideget. Állítólag 18 fok alatt foltosodnak a levelei, megcsúnyul a növény. Nálunk télen 20-21 fok van a nappaliban, ahol laknak (ez ideális), de csak nappal, éjszaka mindössze 15-16. Eddig ezt nem látszanak reklamálni, pedig már 4-5 éve így élnek. Azt még nem próbáltam ki, hogy mi lenne, ha télen 1-2 hétre elutaznánk, és ennyi ideig lennének 15-16 fokban. Nem is fogom, szeretek kísérletezni, de nem a növények rovására (vagy legalábbis nem szándékosan).

A fenti képekkel néhány növényünket be is mutattam már. A Nagyi Rózsaszínje, a 2007 Slágere  (akkortájt mindenhol ezt a sötétlilát árulták), a Plüsspáholy (bordó) és a Főnixmadár (világoskék). A neveket ebben a pillanatban találtam ki. Van ezen kívül még egy fehér, már majdnem tarka virágú, de azért még tűrhető számomra. Kevesebb fény esetén a virágokból eltűnik a lilás árnyalat, és egészen fehérek lesznek.


Van egy barackszínű, erről még sajnos nincs fotóm, de remélem nemsokára pótolom, mert újra megjelentek a bimbói.

És van még egy, amely duplán különleges. Egyrészt, mert teltvirágú (a színe se rossz):


másrészt, mert a levelei csipkés és hullámos szélűek.


Amikor kaptam, gyökeres dugványként (Csapody kör, naná), akkor nem nagyon tetszett, de azóta nagyon megszerettem, szép kis folytonvirágzó szobanövény lett belőle.


Tudom, hogy azt írtam, hogy nem tartom mázas kaspóban. Itt csak azért volt még abban, mert eleinte egy kis mûanyag cserépben élt, és a terebélyes lombját valahogy meg kellett támasztani.

Egy szó, mint száz, a fentiekből talán úgy tűnhet, hogy bonyolult ennek a növénynek a tartása, de azért ez nem így van. Nekem minden örömet okoz, amit a növények érdekében teszek, még a vízfőzés is, de azt hiszem, aki nem akar ilyesmivel bajlódni, annak annyi is elég, ha egy nyitott edényben 2-3 napig világos helyen állni hagyja az öntözővizet, hogy legalább a klór párologjon el belőle és ne legyen nagyon hideg. A növényt ne érje huzat, vagy ne tartsuk fűtetlen szobában télen. Ennyi odafigyeléssel, meg néha egy kis tisztogatással szerintem már sikerrel lehet tartani. Átültetni sem kell gyakran, nekem vannak olyan növényeim, amelyek már vagy négy éve nem voltak bolygatva. Téli virágzása azt hiszem minden növénykedvelő lelkének csak jót tehet.

2011. november 15., kedd

Virágnap

Kint az utolsók...

Mongolkőrózsa (Orostachys)
Októberi varjúháj (Sedum sieboldii)

Crocus niveus Late Form

Ez a kép nem ma készült, bevallom. 
Letörte egy szirmát a szél, és túl hideg is volt ahhoz, hogy kinyíljon.
Aztán amikor rács mögé került, vagyis betettem cserepestől a két ablak közé, akkor szépen kinyílt, még egyszer utoljára. De mára már elhervadt, sajnos.
Egyébként télálló lenne, de egyelőre egy kis cserépben van, nem tudom még pontosan, hol fogom tartani, és így nem akarom kipróbálni a télállóságát.
Egyesek szerint ez az egyik legelegánsabb krókusz faj, karcsú, hófehér (niveus) virágával, amely a tövénél sárga. A bibéje meg olyan színű és MAJDNEM olyan rojtos, mint a fűszersáfrányé.
Ajándék ez is a Csapody körből, köszönöm szépen Péternek (akinek egyébként sok hagymás ritkasága van, és vásárolni is lehet tőle).

2011. november 7., hétfő

Az utolsó őszi napok

Volt hát őszi lombszíneződés, ha kissé késve is, és nemsokára már az is a múlté. Az erkélyünket leárnyékoló diófa tüzes arany színe egyik napról a másikra eltűnt, majdnem kopasz, néhány hónapig megint nem árnyékol.
Jövő hétre már elég komoly éjszakai fagyokat jeleznek, ezért hétvégén bepakoltuk a minisziklakerteket a fal mellé, ahol kicsit védettebb, és nem éri eső, ha netán esne. Néhány alpesi faj menthetetlenül kirohad, ha eláztatja az úgynevezett "2 fokos novemberi eső".

Két selymes boroszlánt (Daphne collina) nevelgetek. De az augusztus végi kánikula óta már nem vagyok ebben olyan biztos.
Így néz ki most az egyik:


A másik viszont, amelyikről a fejléc-kép is készült egyszer régen, nem tudom, hogy él-e még.


Azt hiszem, elég egyértelmű a különbség.
De hát a kertész nem adja fel olyan könnyen, reménykedem, hogy ezekből a rügyekből tavasszal még lesz hajtás:



Néhány nap múlva a ciklámen láda is beköltözik majd valami fagymentes, de világos helyre. Fáj a szívem, mert akármilyen világos, azért mégis kevés lesz a fény szegényeknek, meg fognak nyúlni a virágszárak és a levélnyelek. Pedig egyre több bimbó bújik elő.
Néhány kép még utoljára, kint, háttérben a Novemberrel:


Cyclamen cilicium

Cyclamen africanum
Cyclamen cilicium és C. africanum virágok