Kedves Vendég!
Köszönöm érdeklődését, remélem tetszeni fog, amit itt talál. A szöveg saját szerzeményem, úgyszintén a képek nagy része is, kivéve néhányat, amelyeket a férjem, Zoltán Ferenc készített. Kérem, ne használja őket az engedélyünk nélkül!
Ha kérdése van, fölteheti, igyekszem legjobb tudásom szerint válaszolni, és kérem, hogy Ön is erőltesse meg magát egy köszönöm erejéig. Nem esik jól, ha azt sem tudom, megkapta-e a válaszomat.
Jó szórakozást kívánok, látogasson el ide máskor is!
Kata

JÓ TUDNI: a szövegben a bordó színű részek linkek! Más oldalakhoz, képekhez, stb. vezetnek.

2011. december 22., csütörtök

Fény, fény, fény!

Nagy nap a mai, hiszen mától hosszabbodnak a nappalok! 
Ezt akarom itt most néhány mai virággal megünnepelni.

Az "orchideákat" sokan nem szeretik. Ennek sokféle oka van. Laikusok gyakran kijelentik, hogy nem szeretik, mert számukra csak a lepkeorchidea (Phalenopsis) létezik, amelyet ma már úton-útfélen árulnak. Ezért tettem idézőjelbe a szót. Legtöbben nem tudják, mi is az orchidea, mennyiféle van, és milyen fantasztikus család, minden szempontból. Én is így voltam ezzel sokáig. Szerencsére már kinőttem ebből a gyermekbetegségből, annyira, hogy a "közönséges" lepkeorchideákat is beengedem a lakásba. Méghozzá nagy örömmel, ilyenkor télen. És alig várom, hogy már annak a virágnak örülhessek majd, amely nálunk nyílott.
Van már négy Phalenopsis, egy almazöld virágú Dendrobium (sajnos nem készült róla kép annak idején) és egy ékszerorchidea (Ludisia discolor) dugványról, ő most még csak bimbós. 
Alkalomadtán mindegyiket meg fogom mutatni, és megpróbálom meggyőzni az olvasóimat, hogy nem sznobizmus szeretni a trópusi orchideákat.

Phalenopsis

Aki az Afrikaiibolya bejegyzésből kimaradt: a barackszínű (?):



A fekete hunyor (Helleborus niger) ilyenkor karácsony táján nálunk szobanövénnyé válik. Mivel ez nem annyira természetes, mint mondjuk az afrikaiibolyánál, ezért lassítom egy kicsit ezt a folyamatot. A bimbók már október végén megjelentek rajta kint az erkélyen. November elején aztán behoztam a lépcsőházba, majd onnan egy hűvösebb szobába, onnan a melegebb nappaliba. Ha elvirágzott, ugyanígy fog visszaköltözni, de a fűtetlen, fagymentes és világos lépcsőház lesz az utolsó állomás, amíg kint fagyos idők járnak. Ahogy már említettem, cserépben nem teleltetem többet a szabadban.
Tíz virágot hozott az idén. (A képen nem látszik az összes!)



És végül egy új jövevény: fehér virágú karácsonyi kaktusz (Zygocactus truncatus). Őt is szoktatni kellett a 20-21 fokhoz. A virágüzlet előtt, a szabadban sorakoztak. Ha behozom az 5 fokból rögtön a melegbe, valószínűleg nem nagyon maradt volna rajta bimbó, ezt már tapasztalatból tudom. Így aztán ugyanúgy szoktattam, mint a hunyort, de csak két hétig. És úgy tűnik, sikerrel, mert nem esett le egy bimbó sem, elkezdtek nyílni a virágai.


Egészen különleges ezzel a bíborszínű bibével és a torokban lévő bíbor rajzolattal. A szirmok sárgás színe csak a lámpa miatt van, egyébként teljesen fehér, a szirmok külső oldalán van némi rózsaszínes árnyalat.


2011. december 8., csütörtök

Kankalinok téli rügyei

Nem tudom más hogy van vele, de számomra mindig nagyon érdekes megfigyelni, hogyan néznek ki télen a különböző növények. Némelyik olyan, mintha nem is élne már, csontszáraz levélkupac, némelyik, bár siralmas látványt nyújt, azért jól láthatóan várja a tavaszt. Nem sok akad, amelyik első látásra élvezetes lenne. De közelebbről nézve vannak még csodák! (Nem mindegy persze, hogy kinek mi a csoda.)

A kankalinok – legalábbis az európaiak – a makro-lencsevégre valók közé tartoznak. Különösen a lisztes levelűekre jellemző a szép levélsárgulás, miközben a levélrózsa közepén ott ül egy a nyárinál sokkal erősebben púderezett reménykeltő rügyecske.

A saját növényeinkről készítettem néhány képet.

Primula marginata – a Tengeri-Alpok növénye

Primula farinosa (lisztes kankalin) – nagyon gyakori az Alpokban
És ennek közeli rokona, amely viszont csak Bulgáriában, a Stara Planina hegységben fordul elő vadon (de magról nagyon könnyen szaporítható):

Primula frondosa
A botanikai leírások megemlítik, hogy a két faj között az (is) alapvető különbség, hogy ez utóbbinak a téli rügyei nagyon feltűnően lisztesek:

Primula frondosa
Igazán szép látvány. Úgy tudom egy ott élőtől, hogy a Stara Planina környékén NAGYON hidegek a telek. Ez a növényke nem a füves sziklagyepekben él, mint előző társa, hanem inkább sziklahasadékokban, ahol sokszor hótakaró sem védi. Gondolom, ezért kell a vastag lisztbevonat, meg a téli napsütés ellen is, amely végzetes lehet, ha közben fagyos a talaj.
Idén vetettem a magot, úgyhogy a virágát még nem láttuk, de talán jövőre már megmutatja.

Érdekes, hogy a bőrszerű levelűek alsó levelei nem sárgulnak, hanem inkább barnulva száradnak télen.

Primula clusiana
A nyár végén kiültetett magoncok egyelőre nem sok jelét mutatják, hogy észrevették volna, tél van. Ezt egyébként már más fajoknál is megfigyeltem (pl. tárnicsoknál), hogy a magoncok levelei sokkal "fittebbek" maradnak télen, mint a felnőtt növényeké. A következő képen vagy P. clusiana, vagy P. auricula magonc látható. Mivel trehány voltam, és nem írtam fel augusztusban, hogy melyiket ültettem ide, meg kell várnom, amíg még fejlődnek egy kicsit a levelei (tavasszal), akkor majd egyértelmű lesz.

Primula magonc
Hasonló bejegyzések találhatók a Tél és teleltetés téma alatt (lásd: TÉMÁK).


2011. december 3., szombat

A mulcs és a talajtakarás

Eszter kérdése adta az ötletet, hogy elmondjam a véleményemet erről a témáról.
Azt kérdezte, hogy mi a véleményem az agyaggranulátumról, mint talajtakaróról a cserepekben. Ő azt tapasztalta, hogy "kihúzza" a vizet a talajból.

Az agyaggranulátumot ajánlják mulcsnak, vagy drénrétegnek a cserép aljára, esetleg az ültetőközegbe keverve is, talajlazítónak. Na meg vízkultúrás termesztéshez.
drénrétegről már elmondtam a véleményemet. A vízkultúrás termesztésnek nem vagyok híve, nem is próbáltam soha. Az ültetőközegbe keverve jó lehet talán az agyaggranulátum, mert egyrészt lazítja a talajt, másrtészt tárol is valamennyi vizet, de én még ezt sem próbáltam. Ilyen célra jobban szeretek szögletesebb anyagot keverni a közegbe.

De maradjunk most a mulcsnál.
Megjegyzem, úgy tudom, a mulcs szó kifejezetten szerves anyagot jelöl, amelyet talajtakarásra használnak. Az agyaggolyókkal tehát nem lehet mulcsozni.

AGYAGGRANULÁTUMOT eddig azt hiszem összesen kétszer használtam talajtakaróként, mindkét alkalommal nagy (kb. 5-7 literes) cserépben. Egyik a lakásban volt, másik a "kertben":


Esztétikailag az a bajom vele, hogy nem természetes hatású, bár szobanövényeknél ez talán nem is cél.
Ezen kívül a magam részérôl nem szeretem, hogy amikor öntözök úszik a víz tetején egy darabig.
Hogy magába szív némi vizet a talaj felső rétegébôl, ezt el tudom képzelni, hiszen az égetés révén teljesen kiszáradt, mégis tele van apró pórusokkal, hajszálcsövekkel. A gyökerek azonban úgyis lejjebb vannak. Én úgy gondolom, hogy abból a felső rétegbôl a víz amúgyis elpárologna, ha nem lenne takarva. Az agyaggolyókból aztán megintcsak párolog. Onnan vissza, lefele már nem hiszem, hogy tud menni. Úgy gondolom, itt megint arról van szó, hogy a párolgás és a kapillaritás ereje nagyobb, mint amit a gravitáció + a kiszáradt föld "szívó" hatása képes produkálni. De ezek csak gondolatok, nem figyeltem meg még soha.
Az kétségtelen, hogy ha vastagon van takarva vele a talaj, akkor jobb marad a szerkezete. De ez minden mulcsként/takaróként használt anyag esetében érvényes. Az is tény, hogy könnyű. Ha egy nagyobb cserepet kell emelgetni, akkor nem mindegy, hogy agyaggolyók vannak a tetején, 2 cm vastagon, vagy esetleg gyöngykavics, netán gránitzúzalék.

Szerves vagy szervetlen "mulcsot" én mostanában már MINDEN edényben és cserépben használok, legyen az szobanövény vagy erkélylakó. Nem csak miniatűr sziklakertekhez, és nem csak alpesi növényekhez. A különbség annyi, hogy ezekhez mindig kőzetzúzalékot, vastag rétegben, mert fontos, hogy a gyökérnyak környéke soha ne legyen túl nedves. A muskátlihoz, hagymásokhoz, afrikaiibolyákhoz és minden máshoz több okból is használom (fontossági sorrendben):

  • SOKKAL lassabban szárad ki a talaj.
  • Jó marad a talaj szerkezete.
  • A magvetést így nyugodtan kitehetem a szabadba, nem mossa ki az eső a magokat.
  • A különféle kőzetzúzalékokból nagyon lassan ugyan, de némi tápanyag, esetleg mész vagy dolomitpor oldódik a talajba.
  • Nem szeretem a csupasz föld látványát.
  • Egy erősebb zápor nem mossa ki, fröcsköli szét a földet a cserepekből.
  • Ha perlit is van a talajkeverékben, akkor fölülről öntözve ez feljön a talaj tetejére és ott fehérlik. A kőzetzúzalék ezt megakadályozza, ha legalább 1 cm vastagon van terítve.

Hogy meggátolná a gyomosodást, az szerintem nem igaz, legjobb esetben lassítja.


A GYÖNGYKAVICSOT csak magvetéshez, esetleg szobanövényekhez. Alpesiekhez nem illik, különösen ha más, nagyobb kövek is vannak az edényben. Legalább 1 cm vastagon szoktam elteríteni. Kisebb mennyiségben lehet venni hobbiállat kereskedéssel foglalkozó boltokban is, mert akváriumba vagy terráriumba használják. De használat előtt át szoktam mosni, mert nagyon poros.


A DOLOMIT MURVÁT már a miniatűr sziklakertekben is szívesen használom. Kertészeti árudákban is lehet venni, de bányából vagy tüzép telepről sokkal olcsóbb, ha közel van, és tud az ember nagyobb mennyiséget szállítani, majd tárolni otthon. Némi esztétikai gondom azért ezzel is van, mint minden készen kapható kőzetzúzalékkal: látszik, hogy nem a természet "őrölte". Még ha változó is a méret, valahogy túlságosan szabályos a darabkák formája.

De azért megalkuszom vele, jobbat úgysem tudok. Sok dolomitpor mosódik le róla a talajba, ami bizonyos növényeknek jó, másoknak nem. Télálló hagymásokhoz általában ezt szoktam használni.
Kérdezték már, hogy a virágok elő tudnak bújni alóla? Még vastag réteg alól is igen, és eddig nem tapasztaltam, hogy sérülnének.


Idővel a víz hatására határozottan megsárgul-barnul, nekem ilyenkor jobban tetszik, mint amikor még vakítóan fehér.


Meszet kedvelő növényekhez talajlazítónak is nagyon jó. Szárazságtűrőkhöz pedig talán jobban illik, mint a sötét színű kőzetek, ha a növény nem mészkerülő. Kiszáradt fadarabokkal kombinálva igen jól néz ki.



Savas kémhatású, vagy legalábbis mészmentes talajt igénylő növényekhez szoktam használni a GRÁNIT ZÚZALÉKOT. Fehér virágú vagy világoszöld, szürkés levelű növényekhez színben jobban illik, mint a hófehér vagy sárgás dolomit, ezért néha ezekhez is inkább ezt használom. Kertészetben vettük, elég drága, és sajnos már nagyon fogytán van, pedig minden darabkára vigyázok.
Különösen a magvetéshez használtat, amikor már betöltötte a szerepét, átmosom, hogy lemenjen róla a föld, és újra takarok vele. Vagy talajlazítónak használom, akkor nem is kell átmosni.
Miniatűr sziklakertben színben hozzá illő kövekkel nagyon szeretem. Nem csak gránittal, de különböző metamorf, palás kőzetekkel is lehet kombinálni, mert ezek színe sokszor hasonló.


Lewisia tweedyi, Lewisia pygmaea és Sempervivum montanum – mindhárom savanyú talajt szeret.

Mindenféle kőzetre érvényes, hogy a párnás növények gátlástalanul fölé nőnek egy idő után, ha jól érzik magukat. Ha a faj olyan típusú, hogy járulékos gyökereket növeszt, akkor ezek a kövek között szépen megtalálják az utat a talajba, ha meg nem olyan, akkor is jó a "szervetlen mulcs", mert a párna belsejében nem tud sokáig megmaradni a fölösleges víz, így nem kezd alulról alattomosan rohadni a növény.




Idén fedeztem fel, és rögtön bele is szerettem a Pilisből gyűjtött ANDEZIT TÖRMELÉKbe. Színében hasonlít a gránithoz, de nem savanyítja a talajt, semleges kémhatású, ha jól tudom. Mohával együtt is jól mutat:

Hepatica americana, Picea glauca 'Conica' – cukorsüveg fenyő (csak a törzse látszik)

Ami tényleg mulcs: az agyaggranulátumhoz hasonlóan gyakorlatilag súlytalan a FENYŐKÉREG


Érdekes módon ez mégsem úszik öntözéskor a víz tetején, és nagyon jól védi a talajt a gyors kiszáradástól. Sőt, róla talán még az is elmondható, hogy némileg megakadályozza a gyomosodást. Nem teljesen, de jobban, mint a kőzetzúzalékok. Én inkább csak az erdőalji jellegű beültetésekhez használom, mert elsősorban ahhoz illik. De egynyári virágokhoz is jó talajtakarásra. 
Ha vastagabb rétegben terítjük, az alsó, mindig nedves rész lassan-lassan bomlik, ezáltal kissé savanyítja a talajt, és elvileg felléphet a pentozán hatás is. A baktériumok, amelyek "eszik" a fenyőkérget, igen elszaporodnak, és a testük felépítéséhez sok nitrogénre van szükségük. Egy idő után a bomló fenyőkéregből már nem tudnak eleget felvenni, így a talajt kezdik "dézsmálni", abból vonják el a nitrogént, a növények elől. A növényben pedig felléphet a nitrogénhiány. Nem állíthatom egyértelműen, hogy ezt tapasztaltam volna eddig, bár előfordult már levélsárgulás olyan edényben, amelynek a talaja fenyőkéreggel IS takarva volt. De hogy ez nitrogénhiány lett volna, az nem bizonyosodott be a későbbiekben.

Azért emeltem ki az előbb az IS szót, mert néha vegyesen használom a fenyőkérget valamilyen kőzúzalékkal. Például dolomittal, ha törpefenyő övezetet akarok imitálni. Itt az edény hátsó részében fenyőkéreg van, elöl, a naposabb helyen dolomit.



Karácsony után a rokonoktól, ismerősöktől néha luc FENYŐTŰT gyűjtögetek, ez is használható mulcsként. Ugyanaz mondható el róla, mint a kéregről, kivéve, hogy egy idő után eléggé összeáll, és így talán be is fülledhet alatta a talaj.

A talajtakarás egyetlen hátrányát tudom megemlíteni: hezebben állapítható meg, hogy mikor kell öntözni. A csupasz földnek a színe árulkodik arról, hogy kiszáradt, legalább a felső réteg. Ha viszont takaró van a talajon, akkor a legtöbb anyag esetében ez nem látszik. Megfigyeltem, hogy a gránit színe sötétebb, ha nedves alatta a közeg, világosodik, amikor kiszáradt.
Ha kicsi a cserép, akkor egy idő után az ember a súlyából meg tudja ítélni, hogy van-e még benne elég víz, vagy öntözni kell.
Néha az az egyetlen lehetőség, hogy széttúrom a kavicsot, és beledugom a nedvességmérőt, vagy az ujjamat a talajba. Utóbbiban jobban bízom, és kíméletesebb is, de nem tud olyan mélységben mérni, mint a fémrúd.
A legtöbb növénynél egy idő után ráérez az ember, hogy milyen időközönként kell öntözni, akkor már nem kell méricskélni.

Mindez, amit írtam, igazi kertben is érvényes, bár ott talán gazdaságosabb és szebb élő növényeket használni talajtakarónak. Sziklakertben viszont mindenképpen hasznos és szép kőzettörmelékkel takarni a szabad talajfelületeket. Nem véletlen, hogy a profik is ezt teszik.


Prága, sziklakerti kiállítás (a párom fotói)


2011. december 2., péntek

Döntöttem

Ha már így felajzottam a nagyvilág kíváncsiságát az előző bejegyzéssel, elmondom, hogy mit döntöttem krókusz ügyben. 

Kettő közül a harmadikat. Nem lesznek kiásva a gömbölyű krókuszok (C. goulimyi), és nem is marad egész télen a lépcsőházban. Most kiteszem oda, hogy kissé visszaszokjon a hidegebbhez. Aztán néhány nap múlva az egész edény visszaköltözik az erkélyre, de nem az asztalra, csak úgy szabadon, hanem a "fóliasátorba". Ez egy nagy fa láda, amelyet fagyos időben buborékos fóliával takarok, fagymentes időben a fóliát fölhajtom. Itt teleltek tavaly a magoncok is, sikeresen. Amikor kint fagy, a fólia aljára lerakódott pára megfagy, és a vékony jégréteg is szigetel.  No meg a buborékokban lévő levegő is. Ha nem mozgatom a fóliát, akkor nem esik le a jég, aztán ha olvad, megint víz lesz belőle, azt le is lehet törölni, de ha egy kevés rácsöpög a növényekre abból nem lesz baj fagymentes időben, amikor lehet szellőztetni. A láda oldala pedig két réteg deszka, és két oldalról fal határolja. Az alján hevernek a földes zsákok, ezeken a magoncok és egyéb edények, tálakban. Néhány fokot biztos segít ez a házi praktika. Aztán ha hetekig -15 lesz (ez csak vicc!!!), akkor majd úgyis költöznek a nagyon kényesek a lépcsőházba.

Van, aki húsz ládát hordott tavaly télen ki-be, kertből garázsba, garázsból kertbe, attól függően, hogy milyen idő volt. Én miért ne tehetném meg néhány cseréppel? Nem bolond a kertész, á, nem. Csak jóféle ember.