Kedves Vendég!
Köszönöm érdeklődését, remélem tetszeni fog, amit itt talál. A szöveg saját szerzeményem, úgyszintén a képek nagy része is, kivéve néhányat, amelyeket a férjem, Zoltán Ferenc készített. Kérem, ne használja őket az engedélyünk nélkül!

2011. december 22., csütörtök

Fény, fény, fény!

Nagy nap a mai, hiszen mától hosszabbodnak a nappalok! 
Ezt akarom itt most néhány mai virággal megünnepelni.

Az "orchideákat" sokan nem szeretik. Ennek sokféle oka van. Laikusok gyakran kijelentik, hogy nem szeretik, mert számukra csak a lepkeorchidea (Phalenopsis) létezik, amelyet ma már úton-útfélen árulnak. Ezért tettem idézőjelbe a szót. Legtöbben nem tudják, mi is az orchidea, mennyiféle van, és milyen fantasztikus család, minden szempontból. Én is így voltam ezzel sokáig. Szerencsére már kinőttem ebből a gyermekbetegségből, annyira, hogy a "közönséges" lepkeorchideákat is beengedem a lakásba. Méghozzá nagy örömmel, ilyenkor télen. És alig várom, hogy már annak a virágnak örülhessek majd, amely nálunk nyílott.
Van már négy Phalenopsis, egy almazöld virágú Dendrobium (sajnos nem készült róla kép annak idején) és egy ékszerorchidea (Ludisia discolor) dugványról, ő most még csak bimbós. 
Alkalomadtán mindegyiket meg fogom mutatni, és megpróbálom meggyőzni az olvasóimat, hogy nem sznobizmus szeretni a trópusi orchideákat.

Phalenopsis

Aki az Afrikaiibolya bejegyzésből kimaradt: a barackszínű (?):



A fekete hunyor (Helleborus niger) ilyenkor karácsony táján nálunk szobanövénnyé válik. Mivel ez nem annyira természetes, mint mondjuk az afrikaiibolyánál, ezért lassítom egy kicsit ezt a folyamatot. A bimbók már október végén megjelentek rajta kint az erkélyen. November elején aztán behoztam a lépcsőházba, majd onnan egy hűvösebb szobába, onnan a melegebb nappaliba. Ha elvirágzott, ugyanígy fog visszaköltözni, de a fűtetlen, fagymentes és világos lépcsőház lesz az utolsó állomás, amíg kint fagyos idők járnak. Ahogy már említettem, cserépben nem teleltetem többet a szabadban.
Tíz virágot hozott az idén. (A képen nem látszik az összes!)



És végül egy új jövevény: fehér virágú karácsonyi kaktusz (Zygocactus truncatus). Őt is szoktatni kellett a 20-21 fokhoz. A virágüzlet előtt, a szabadban sorakoztak. Ha behozom az 5 fokból rögtön a melegbe, valószínűleg nem nagyon maradt volna rajta bimbó, ezt már tapasztalatból tudom. Így aztán ugyanúgy szoktattam, mint a hunyort, de csak két hétig. És úgy tűnik, sikerrel, mert nem esett le egy bimbó sem, elkezdtek nyílni a virágai.


Egészen különleges ezzel a bíborszínű bibével és a torokban lévő bíbor rajzolattal. A szirmok sárgás színe csak a lámpa miatt van, egyébként teljesen fehér, a szirmok külső oldalán van némi rózsaszínes árnyalat.


2011. december 8., csütörtök

Kankalinok téli rügyei

Nem tudom más hogy van vele, de számomra mindig nagyon érdekes megfigyelni, hogyan néznek ki télen a különböző növények. Némelyik olyan, mintha nem is élne már, csontszáraz levélkupac, némelyik, bár siralmas látványt nyújt, azért jól láthatóan várja a tavaszt. Nem sok akad, amelyik első látásra élvezetes lenne. De közelebbről nézve vannak még csodák! (Nem mindegy persze, hogy kinek mi a csoda.)

A kankalinok – legalábbis az európaiak – a makro-lencsevégre valók közé tartoznak. Különösen a lisztes levelűekre jellemző a szép levélsárgulás, miközben a levélrózsa közepén ott ül egy a nyárinál sokkal erősebben púderezett reménykeltő rügyecske.

A saját növényeinkről készítettem néhány képet.

Primula marginata – a Tengeri-Alpok növénye

Primula farinosa (lisztes kankalin) – nagyon gyakori az Alpokban
És ennek közeli rokona, amely viszont csak Bulgáriában, a Stara Planina hegységben fordul elő vadon (de magról nagyon könnyen szaporítható):

Primula frondosa
A botanikai leírások megemlítik, hogy a két faj között az (is) alapvető különbség, hogy ez utóbbinak a téli rügyei nagyon feltűnően lisztesek:

Primula frondosa
Igazán szép látvány. Úgy tudom egy ott élőtől, hogy a Stara Planina környékén NAGYON hidegek a telek. Ez a növényke nem a füves sziklagyepekben él, mint előző társa, hanem inkább sziklahasadékokban, ahol sokszor hótakaró sem védi. Gondolom, ezért kell a vastag lisztbevonat, meg a téli napsütés ellen is, amely végzetes lehet, ha közben fagyos a talaj.
Idén vetettem a magot, úgyhogy a virágát még nem láttuk, de talán jövőre már megmutatja.

Érdekes, hogy a bőrszerű levelűek alsó levelei nem sárgulnak, hanem inkább barnulva száradnak télen.

Primula clusiana
A nyár végén kiültetett magoncok egyelőre nem sok jelét mutatják, hogy észrevették volna, tél van. Ezt egyébként már más fajoknál is megfigyeltem (pl. tárnicsoknál), hogy a magoncok levelei sokkal "fittebbek" maradnak télen, mint a felnőtt növényeké. A következő képen vagy P. clusiana, vagy P. auricula magonc látható. Mivel trehány voltam, és nem írtam fel augusztusban, hogy melyiket ültettem ide, meg kell várnom, amíg még fejlődnek egy kicsit a levelei (tavasszal), akkor majd egyértelmű lesz.

Primula magonc
Hasonló bejegyzések találhatók a Tél és teleltetés téma alatt (lásd: TÉMÁK).


2011. december 3., szombat

A mulcs és a talajtakarás

Eszter kérdése adta az ötletet, hogy elmondjam a véleményemet erről a témáról.
Azt kérdezte, hogy mi a véleményem az agyaggranulátumról, mint talajtakaróról a cserepekben. Ő azt tapasztalta, hogy "kihúzza" a vizet a talajból.

Az agyaggranulátumot ajánlják mulcsnak, vagy drénrétegnek a cserép aljára, esetleg az ültetőközegbe keverve is, talajlazítónak. Na meg vízkultúrás termesztéshez.
drénrétegről már elmondtam a véleményemet. A vízkultúrás termesztésnek nem vagyok híve, nem is próbáltam soha. Az ültetőközegbe keverve jó lehet talán az agyaggranulátum, mert egyrészt lazítja a talajt, másrtészt tárol is valamennyi vizet, de én még ezt sem próbáltam. Ilyen célra jobban szeretek szögletesebb anyagot keverni a közegbe.

De maradjunk most a mulcsnál.
Megjegyzem, úgy tudom, a mulcs szó kifejezetten szerves anyagot jelöl, amelyet talajtakarásra használnak. Az agyaggolyókkal tehát nem lehet mulcsozni.

AGYAGGRANULÁTUMOT eddig azt hiszem összesen kétszer használtam talajtakaróként, mindkét alkalommal nagy (kb. 5-7 literes) cserépben. Egyik a lakásban volt, másik a "kertben":


Esztétikailag az a bajom vele, hogy nem természetes hatású, bár szobanövényeknél ez talán nem is cél.
Ezen kívül a magam részérôl nem szeretem, hogy amikor öntözök úszik a víz tetején egy darabig.
Hogy magába szív némi vizet a talaj felső rétegébôl, ezt el tudom képzelni, hiszen az égetés révén teljesen kiszáradt, mégis tele van apró pórusokkal, hajszálcsövekkel. A gyökerek azonban úgyis lejjebb vannak. Én úgy gondolom, hogy abból a felső rétegbôl a víz amúgyis elpárologna, ha nem lenne takarva. Az agyaggolyókból aztán megintcsak párolog. Onnan vissza, lefele már nem hiszem, hogy tud menni. Úgy gondolom, itt megint arról van szó, hogy a párolgás és a kapillaritás ereje nagyobb, mint amit a gravitáció + a kiszáradt föld "szívó" hatása képes produkálni. De ezek csak gondolatok, nem figyeltem meg még soha.
Az kétségtelen, hogy ha vastagon van takarva vele a talaj, akkor jobb marad a szerkezete. De ez minden mulcsként/takaróként használt anyag esetében érvényes. Az is tény, hogy könnyű. Ha egy nagyobb cserepet kell emelgetni, akkor nem mindegy, hogy agyaggolyók vannak a tetején, 2 cm vastagon, vagy esetleg gyöngykavics, netán gránitzúzalék.

Szerves vagy szervetlen "mulcsot" én mostanában már MINDEN edényben és cserépben használok, legyen az szobanövény vagy erkélylakó. Nem csak miniatűr sziklakertekhez, és nem csak alpesi növényekhez. A különbség annyi, hogy ezekhez mindig kőzetzúzalékot, vastag rétegben, mert fontos, hogy a gyökérnyak környéke soha ne legyen túl nedves. A muskátlihoz, hagymásokhoz, afrikaiibolyákhoz és minden máshoz több okból is használom (fontossági sorrendben):

  • SOKKAL lassabban szárad ki a talaj.
  • Jó marad a talaj szerkezete.
  • A magvetést így nyugodtan kitehetem a szabadba, nem mossa ki az eső a magokat.
  • A különféle kőzetzúzalékokból nagyon lassan ugyan, de némi tápanyag, esetleg mész vagy dolomitpor oldódik a talajba.
  • Nem szeretem a csupasz föld látványát.
  • Egy erősebb zápor nem mossa ki, fröcsköli szét a földet a cserepekből.
  • Ha perlit is van a talajkeverékben, akkor fölülről öntözve ez feljön a talaj tetejére és ott fehérlik. A kőzetzúzalék ezt megakadályozza, ha legalább 1 cm vastagon van terítve.

Hogy meggátolná a gyomosodást, az szerintem nem igaz, legjobb esetben lassítja.


A GYÖNGYKAVICSOT csak magvetéshez, esetleg szobanövényekhez. Alpesiekhez nem illik, különösen ha más, nagyobb kövek is vannak az edényben. Legalább 1 cm vastagon szoktam elteríteni. Kisebb mennyiségben lehet venni hobbiállat kereskedéssel foglalkozó boltokban is, mert akváriumba vagy terráriumba használják. De használat előtt át szoktam mosni, mert nagyon poros.


A DOLOMIT MURVÁT már a miniatűr sziklakertekben is szívesen használom. Kertészeti árudákban is lehet venni, de bányából vagy tüzép telepről sokkal olcsóbb, ha közel van, és tud az ember nagyobb mennyiséget szállítani, majd tárolni otthon. Némi esztétikai gondom azért ezzel is van, mint minden készen kapható kőzetzúzalékkal: látszik, hogy nem a természet "őrölte". Még ha változó is a méret, valahogy túlságosan szabályos a darabkák formája.

De azért megalkuszom vele, jobbat úgysem tudok. Sok dolomitpor mosódik le róla a talajba, ami bizonyos növényeknek jó, másoknak nem. Télálló hagymásokhoz általában ezt szoktam használni.
Kérdezték már, hogy a virágok elő tudnak bújni alóla? Még vastag réteg alól is igen, és eddig nem tapasztaltam, hogy sérülnének.


Idővel a víz hatására határozottan megsárgul-barnul, nekem ilyenkor jobban tetszik, mint amikor még vakítóan fehér.


Meszet kedvelő növényekhez talajlazítónak is nagyon jó. Szárazságtűrőkhöz pedig talán jobban illik, mint a sötét színű kőzetek, ha a növény nem mészkerülő. Kiszáradt fadarabokkal kombinálva igen jól néz ki.



Savas kémhatású, vagy legalábbis mészmentes talajt igénylő növényekhez szoktam használni a GRÁNIT ZÚZALÉKOT. Fehér virágú vagy világoszöld, szürkés levelű növényekhez színben jobban illik, mint a hófehér vagy sárgás dolomit, ezért néha ezekhez is inkább ezt használom. Kertészetben vettük, elég drága, és sajnos már nagyon fogytán van, pedig minden darabkára vigyázok.
Különösen a magvetéshez használtat, amikor már betöltötte a szerepét, átmosom, hogy lemenjen róla a föld, és újra takarok vele. Vagy talajlazítónak használom, akkor nem is kell átmosni.
Miniatűr sziklakertben színben hozzá illő kövekkel nagyon szeretem. Nem csak gránittal, de különböző metamorf, palás kőzetekkel is lehet kombinálni, mert ezek színe sokszor hasonló.


Lewisia tweedyi, Lewisia pygmaea és Sempervivum montanum – mindhárom savanyú talajt szeret.

Mindenféle kőzetre érvényes, hogy a párnás növények gátlástalanul fölé nőnek egy idő után, ha jól érzik magukat. Ha a faj olyan típusú, hogy járulékos gyökereket növeszt, akkor ezek a kövek között szépen megtalálják az utat a talajba, ha meg nem olyan, akkor is jó a "szervetlen mulcs", mert a párna belsejében nem tud sokáig megmaradni a fölösleges víz, így nem kezd alulról alattomosan rohadni a növény.




Idén fedeztem fel, és rögtön bele is szerettem a Pilisből gyűjtött ANDEZIT TÖRMELÉKbe. Színében hasonlít a gránithoz, de nem savanyítja a talajt, semleges kémhatású, ha jól tudom. Mohával együtt is jól mutat:

Hepatica americana, Picea glauca 'Conica' – cukorsüveg fenyő (csak a törzse látszik)

Ami tényleg mulcs: az agyaggranulátumhoz hasonlóan gyakorlatilag súlytalan a FENYŐKÉREG


Érdekes módon ez mégsem úszik öntözéskor a víz tetején, és nagyon jól védi a talajt a gyors kiszáradástól. Sőt, róla talán még az is elmondható, hogy némileg megakadályozza a gyomosodást. Nem teljesen, de jobban, mint a kőzetzúzalékok. Én inkább csak az erdőalji jellegű beültetésekhez használom, mert elsősorban ahhoz illik. De egynyári virágokhoz is jó talajtakarásra. 
Ha vastagabb rétegben terítjük, az alsó, mindig nedves rész lassan-lassan bomlik, ezáltal kissé savanyítja a talajt, és elvileg felléphet a pentozán hatás is. A baktériumok, amelyek "eszik" a fenyőkérget, igen elszaporodnak, és a testük felépítéséhez sok nitrogénre van szükségük. Egy idő után a bomló fenyőkéregből már nem tudnak eleget felvenni, így a talajt kezdik "dézsmálni", abból vonják el a nitrogént, a növények elől. A növényben pedig felléphet a nitrogénhiány. Nem állíthatom egyértelműen, hogy ezt tapasztaltam volna eddig, bár előfordult már levélsárgulás olyan edényben, amelynek a talaja fenyőkéreggel IS takarva volt. De hogy ez nitrogénhiány lett volna, az nem bizonyosodott be a későbbiekben.

Azért emeltem ki az előbb az IS szót, mert néha vegyesen használom a fenyőkérget valamilyen kőzúzalékkal. Például dolomittal, ha törpefenyő övezetet akarok imitálni. Itt az edény hátsó részében fenyőkéreg van, elöl, a naposabb helyen dolomit.



Karácsony után a rokonoktól, ismerősöktől néha luc FENYŐTŰT gyűjtögetek, ez is használható mulcsként. Ugyanaz mondható el róla, mint a kéregről, kivéve, hogy egy idő után eléggé összeáll, és így talán be is fülledhet alatta a talaj.

A talajtakarás egyetlen hátrányát tudom megemlíteni: hezebben állapítható meg, hogy mikor kell öntözni. A csupasz földnek a színe árulkodik arról, hogy kiszáradt, legalább a felső réteg. Ha viszont takaró van a talajon, akkor a legtöbb anyag esetében ez nem látszik. Megfigyeltem, hogy a gránit színe sötétebb, ha nedves alatta a közeg, világosodik, amikor kiszáradt.
Ha kicsi a cserép, akkor egy idő után az ember a súlyából meg tudja ítélni, hogy van-e még benne elég víz, vagy öntözni kell.
Néha az az egyetlen lehetőség, hogy széttúrom a kavicsot, és beledugom a nedvességmérőt, vagy az ujjamat a talajba. Utóbbiban jobban bízom, és kíméletesebb is, de nem tud olyan mélységben mérni, mint a fémrúd.
A legtöbb növénynél egy idő után ráérez az ember, hogy milyen időközönként kell öntözni, akkor már nem kell méricskélni.

Mindez, amit írtam, igazi kertben is érvényes, bár ott talán gazdaságosabb és szebb élő növényeket használni talajtakarónak. Sziklakertben viszont mindenképpen hasznos és szép kőzettörmelékkel takarni a szabad talajfelületeket. Nem véletlen, hogy a profik is ezt teszik.


Prága, sziklakerti kiállítás (a párom fotói)


2011. december 2., péntek

Döntöttem

Ha már így felajzottam a nagyvilág kíváncsiságát az előző bejegyzéssel, elmondom, hogy mit döntöttem krókusz ügyben. 

Kettő közül a harmadikat. Nem lesznek kiásva a gömbölyű krókuszok (C. goulimyi), és nem is marad egész télen a lépcsőházban. Most kiteszem oda, hogy kissé visszaszokjon a hidegebbhez. Aztán néhány nap múlva az egész edény visszaköltözik az erkélyre, de nem az asztalra, csak úgy szabadon, hanem a "fóliasátorba". Ez egy nagy fa láda, amelyet fagyos időben buborékos fóliával takarok, fagymentes időben a fóliát fölhajtom. Itt teleltek tavaly a magoncok is, sikeresen. Amikor kint fagy, a fólia aljára lerakódott pára megfagy, és a vékony jégréteg is szigetel.  No meg a buborékokban lévő levegő is. Ha nem mozgatom a fóliát, akkor nem esik le a jég, aztán ha olvad, megint víz lesz belőle, azt le is lehet törölni, de ha egy kevés rácsöpög a növényekre abból nem lesz baj fagymentes időben, amikor lehet szellőztetni. A láda oldala pedig két réteg deszka, és két oldalról fal határolja. Az alján hevernek a földes zsákok, ezeken a magoncok és egyéb edények, tálakban. Néhány fokot biztos segít ez a házi praktika. Aztán ha hetekig -15 lesz (ez csak vicc!!!), akkor majd úgyis költöznek a nagyon kényesek a lépcsőházba.

Van, aki húsz ládát hordott tavaly télen ki-be, kertből garázsba, garázsból kertbe, attól függően, hogy milyen idő volt. Én miért ne tehetném meg néhány cseréppel? Nem bolond a kertész, á, nem. Csak jóféle ember.

2011. november 29., kedd

Bolond krókusz (Crocus goulimyi)

Persze, hogy nem ez a magyar neve. Gömbölyű krókusznak hívják Priszter Szaniszló szerint, bár én eddig még senkitől se hallottam ezt a nevet. Talán a hagymagumójáról kapta, amely tényleg gömbölyded...

Azért neveztem bolondnak, mert akkor jöttek elő a bimbói, amikor már nagyon hideg napok jártak odakint. Igaz, éjszakai fagyok akkortájt még nem voltak, de már annyira hideg volt, hogy a három bimbó kibújt a földből, majd tétován és nagyon karcsún álldogállt ott napokig, kinyílni nem mert egyik sem. Így hát behoztam a leghűvösebb szobánkba, ahol többnyire csak 15 fok van. Nem akartam melegebb helyre tenni, hiszen ugyanebben a cserépben vannak a tavaszi krókuszok, és a henye boroszlán, nem szeretném, ha azt hinnék, hogy megjött a tavasz. 



Már bánom, hogy ide ültettem a goulimyi hagymagumókat is annak idején, hiszen mediterrán származása miatt nem biztos, hogy cserépben túléli a telet a szabadban. Kertben többen is nevelik Budapest környékén, de a cserép egy kicsit más. Valószínűleg a virágzás is a melegigényük miatt húzódott el ennyire. Igaz, kicsit későn is ültettem el, de hegyvidéki társaik jóval előbb virágoztak.
(A Crocus goulimyi Görögország déli részén honos, míg a Crocus kotschyanus Törökország hegyvidékein, 1000 m fölötti magasságokban él.)
Mindenesetre ismerőseim kertjében jóval korábban virágzott, ezért bátorkodtam bolondnak nevezni. Meglepett, hogy 2-3 fokos hőmérsékleten egyáltalán előjöttek a bimbók. És aznap éjjel, amikor behoztam, volt az első komolyabb fagy (-5). Ha nem hozom be, megfagytak volna.

Egyszóval: hiba volt ebbe a cserépbe tenni. Lehet, hogy nem is a krókusz a bolond, hanem én...
Két lehetőségem van. Vagy megpróbálom óvatosan kiszedni, és más edényben, fagymentes helyen nevelni tovább, az edényt pedig sürgősen visszatenni az erkélyre, mielőtt a többi kidugná az orrát. Vagy pedig az egészet a fagymentes lépcsőházban nevelni tovább a tél folyamán, de nem tudom, hogy ez jót tesz-e a boroszlán tavaszi virágzásának. Arról nem is beszélve, hogy bolond krókuszom folyamatosan hozza az új bimbókat, amelyek a lépcsőházi 10 fokban megintcsak nem fognak kinyílni, hiszen még a 15 sem volt elég nekik. 18 fok fölött hajlandók szirmot bontani. 

Hosszú ideje uralkodik a tipikus novemberi örök szürkület, tegnap volt egy kis napsütés, de úgy tűnik, be kell érnünk ennyivel egyelőre. 



2011. november 27., vasárnap

2011. november 24., csütörtök

Hidrológiai hűhó, avagy: kell-e drénréteg a cserép aljára?

Tél van. Éjjel a cinkék fürdővize az erkélyen kőkeményre fagyott, és még most, 11 órakor sem puhul.
Mi mást tehetne az ember ilyenkor: olvasgat a meleg szobában (ha éppen nem dolgozik).

Legutóbbi írásában az álatalam már sokat emlegetett és nagyrabecsült Ian Young érdekes témát vetett fel. Mint később kiderült, a londoni Wisley Gardens alpesi szekciójának vezetője, Paul Cumbleton is írt erről a témáról több ízben, és az újonc beosztottjainak is ezt oktatja mindig. Ugyancsak a fenti portálon (SRGC fórum) Alberto Castillo – neves botanikus/kertész Buenos Airesből – megerősítette előbbi két kollégája állítását.

Időtlen idők óta azt tanítják a kertészeknek, hogy a cserép, edény, kiemelt ágy, stb. aljára, az ültetőközeg alá durva kavicsból, kőzúzalékból vagy cseréptörmelékből drénréteget kell teríteni, hogy a fölösleges víz elfolyhasson. Nagyon fontos ez a kiemelt ágyaknál is, ha a kert talaja tömör, agyagos, de ezt csinálják a bonsaiosok és a valóságos vagy a miniatűr sziklakertek készítői is. Sőt, olyan variációt is olvastam, hogy a drénrétegre rakjunk egy vékony réteg tőzeget vagy tőzegmohát, majd arra az ültetőközeget, mert ez megakadályozza, hogy a talaj bemosódjon a drénréteg hézagaiba.

A fent említett három ember szerint ez az egész drénréteg-elv egy betokosodott dogma, a cserép stb. alján a kőzúzalék nemhogy jó lenne, hanem kifejezetten káros.

Ők azt állítják, hogy ezt régen valaki kitalálta, el is magyarázta, hogy a nagyobb üregeken könnyebben átfolyik a víz, és mivel ez logikusan hangzott, nem sokat gondolkodtak rajta, hanem minden kertész és kertépítő vakon követte ezt az elvet. Mert Thomas Paine szerint "ha hosszú ideig nem törődünk vele, hogy egy adott dolog nem lehet-e esetleg hamis, akkor egy idő után igaznak tűnhet" (saját fordításom, az eredeti így hangzik: "A long habit of not thinking a thing is wrong gives it a superficial appearance of being right").
Embereim pedig elmagyarázzák a maguk igazát – amely szintén logikusan hangzik, és most itt röviden megpróbálom tolmácsolni. Nem fogom elmesélni, hogy miért nem jó, ha egyáltalán nincs levegő a gyökerek körül, ezt már mindenki tudja. Viszont magát a fizikát-hidrológiát egy kicsit részletesebben, mint ők. Mire tisztáztam a magam számára az eddig ismeretlen hidrológiai kifejezéseket, és némi segítséggel felidéztem amit hajdanán fizikából tanultam, kialakult bennem is egy vélemény, ezt majd a végén elmondom.

Tudjuk jól, hogy a víz felületi feszültségének hatására keletkeznek a többé-kevésbé gömbölyű vízcseppek. 


A vízcseppben kohéziós erők hatnak, amelyek a vízmolekulákat egymáshoz vonzzák. Ha viszont ez a vízcsepp egy szilárd felülettel érintkezik, akkor ennek molekulái is vonzóerőt gyakorolnak a vízmolekulákra, ez az adhéziós erő. És a víznél ez az adhéziós erő erősebb, mint a kohéziós erő (nedvesítő folyadék!). Ebből lesz aztán a kapilláris jelenség is. És ennek a következménye, hogy a hajszálcsövekben a vízcsepp megáll, nem folyik ki, hacsak nem kap fölülről valami nyomást (erőt). Egy ilyen szűk csőben a gravitáció nem tudja legyőzni az adhéziós erőket.



Cumbletonék azt állítják, hogy ha egy edényben talaj van, akár tömörebb, akár porózus, akkor hiába van az edény alján kifolyó nyílás, akár több is, öntözés után az edény legalján mindig vízzel telített marad a talaj. Erre ők egy geológiai/hidrológiai szakkifejezést használnak: az edény alján "perched water table" alakul ki.
Később majd rátérek a saját "kutatásaim" eredményére, addig maradjunk ennél az angol kifejezésnél, legyen az egyszerűség kedvéért mostantól PWT.
Egy darabig hat a gravitáció valamint a föntről jövő víz nyomása, és a víz folyik lefele az edényben, de ha aztán már nem jön utánpótlás, akkor az edény legaljáról egy kisebb mennyiségű víz már egyáltalán nem tud kifolyni. Az adhéziós erőket immár se a gravitáció, se a víznyomás nem tudja legyőzni, ezért  itt a talaj pórusai telítődnek vízzel, és kialakul a PWT.
Erre azt mondják a régiek, hogy pont ezért kell a drénréteg, mert abban nagyobb üregek vannak, ott nem tud megmaradni a víz. Viszont Coumbleton szerint ez az elmélet ott hibázik, hogy ha többféle pórusnagyságú réteg van egymás fölött, akkor a víz – pont a kapillaritás/adhéziós erők miatt – nem tud átfolyni a kisebb pórustérfogatú részből a nagyobba. A talaj hajszálcsövei visszatartják a vizet, legjobban a két réteg közötti határfelületen. Ezért a drénréteg fölötti talajréteg alsó részében ugyanúgy képződik egy ilyen PWT. Tehát a drénréteggel ezt nem megszüntettük, hanem följebb emeltük, még közelebb a növény gyökereihez.
A PWT néha jó szolgálatot is tehet, mert ha fölötte kiszárad a talaj, és innen a víz kapilláris úton  fölemelkedik a száraz rétegbe, némi utánpótlást biztosít a növénynek. Ha viszont rendszeresen öntözünk és a talaj soha nem szárad ki, akkor már káros a PWT, mert amikor nincs lefele folyó víz, szintén kapilláris úton a víz megintcsak fölemelkedik a PWT-ből a már amúgyis nedves talajba, telíti a még üres pórusokat is, és a nagyon levegőigényes gyökerű növények szépen megfulladnak. Ne is beszéljünk arról, ha a növény gyökerei már olyan hosszúak, hogy leérnek a PWT zónába.

Szerintük tehát, annak, hogy a növények gyökerei elegendő levegőhöz jussanak (ez az alpesieknél különösen fontos) nem az a módja, hogy drénréteget tegyünk az edény/sziklakert aljára, hanem az, hogy a drénrétegnek szánt nagyobb méretű kőzúzalékot belekeverjük az ültetőközegbe. Így ebben lesznek hajszálcsövek is, amelyekben megmarad egy kis víz, de lesznek vastagabb csövek is, amelyekből kifolyik és helyette lesz ott levegő. Ezek aránya attól függjön, hogy a növény gyökérzete mennyire víz- vagy levegőigényes. Az edény alján így is lesz PWT, de legalább nincs följebb emelve. A PWT-től úgy lehet sikeresen megszabadulni, ha az edényt homokba süllyesztjük szorosan, úgy, hogy a homok a kifolyónyílásokon keresztül folyamatosan érintkezzen az edényben lévő talajjal. Akkor ez a bizonyos PWT az edény aljáról leköltözik a homokréteg aljára.

Paul Cumbleton azzal zárja értekezését, hogy végülis a legtöbb növény számára ennek a PWT-nek meg az egész drénréteg-elméletnek nincs jelentősége, vannak viszont olyan kényesek, amelyeknél ez a dolog élet vagy halál kérdése lehet.


Mivel fogalmam sem volt, hogy hogy fordítsam magyarra ezt a perched water table fogalmat, elkezdtem keresgélni, hogy mi is ez tulajdonképpen.
Akit érdekel itt van, vonalakkal határolom ennek a magyarázatát.

–––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––

Angol-magyar geológiai szótár szerint a water table azt jelenti, hogy talajvíztükör. Vagyis a talajvíz teteje, a vízzel telített és vízzel telítetlen talajrétegek határvonala. A perched water table jelentése pedig: általajvízszint, vagy függő talajvízszín. Nekem a függő talajvízszín jobban tetszik, mert: az angol Wikipedián találtam egy ábrát, amely kiválóan elmagyarázza, hogy mi is ez a PWT. Pirossal odaírtam a szavak magyar jelentését. A kép nagyítható:


Aki akarja, el is olvashatja a magyarázatot eredetiben. Vagyis: függő talajvízszín ott alakul ki, ahol a normál talajvíztükör fölött, a vízzel nem telített talajzónában van egy kisebb vízzáró réteg (magyar hidrológiai  szaknyelven lencse). Ennyit mond a Wikipedia.
Gondolom, arról van tehát szó, hogy ha esik az eső, vagy valamilyen más okból megemelkedik a talajvízszint és elárasztja ezt a részt, akkor itt is telítődik vízzel a talaj. Később a víz visszahúzódik a normál talajvízszintre, de ezen a részen nem tud lefolyni, A VÍZZÁRÓ RÉTEG MIATT, így ott még egy ideig telített marad a talaj, kialakul egy függő talajvízszín (perched water table). Érdekes, hogy egy magyar oldal ennek a jelenségnek egészen más nevet ad, mint a szótár: időszakos talajvízszint.
Az általajvízszint más dolog, ezt most nem részletezem, mindkettőt el lehet olvasni.

–––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––

Mi van a cserépben? A cserép alja, ott, ahol nincs vízkifolyó nyílás, VÍZZÁRÓ RÉTEGET KÉPEZ. A talaj felső rétegében a víz csak a hajszálcsövekben marad meg egy ideig, a nagyobb üregekből kifolyik, egyszerűen a gravitáció miatt. Viszont a "vízzáró lencsék" (vagyis kifolyó nyílások közötti részek) fölött egy kevés mindig ottmarad, amely még a nagyobb üregeket is telíti, mert egyszerűen nincs hova elfollyon, HA a felület vízszintes és HA A CSERÉP MŰANYAGBÓL VAN! Ugyanez történik a sziklakert alján is, ha ott tömör agyag, vagy valamilyen vízzáró kőzetréteg van. HA viszont MÁZATLAN AGYAGEDÉNYBEN vagyunk, akkor ennek fala és alja vízáteresztő, tehát ezen át tud szivárogni a víz, itt A TALAJ NEM TUD TELÍTŐDNI, főleg, ha ez az edény lábakon áll, és az átszivárgó víz mindjárt el is tud párologni. A fenti PWT tehát csak műanyag cserépre igaz!

Tudom, ebből még nem derül ki, hogy mi a helyzet a drénréteggel. Azt gondolom, hogy ha a talajréteg nem elég porózus, akkor sok benne a hajszálcső és ezek a kapillaritás révén sok vizet tartanak vissza. Minél szűkebbek a hajszálcsövek, annál magasabbra emelkedik a víz. És akkor hiába van alul drénréteg, mert, ahogy fizikus öcsém is mondja: a kapillaritás ellensúlyozza az alsó réteg gyengébb (vagy nulla) kapillaritását PLUSZ a víz súlyát, úgy, hogy a végén valamiféle egyensúly álljon be. Ha beállt az egyensúly az erők között, akkor nem folyik ki több víz. Tömörebb talaj alatt lévő drénréteg tehát nem segít, fölösleges.
Ha nagyobb pórusok is vannak a talajban, akkor kevesebb vizet tud megtartani, függetlenül attól, hogy van-e alatta drénréteg, vagy nincs. És ha a drénréteg alatt nincs sok kifolyó nyílás, dréncső, vagy lejtő, ami elvezesse a vizet, akkor hiába a drénréteg, ugyebár, mert összegyűl a víz (lásd vízzáró réteg az ábrán), és még a drénréteg nagyobb üregei is telítődnek.
Tehát a drénrétegnek valóban nincs sok értelme. A talajt kell úgy kialakítani, hogy legyenek benne nagyobb méretű hézagok és kapilláris csövek is. A nagyobb hézagokon viszont nem nagy, levegővel telt üregeket kell érteni, mert a gyökereknek ez sem jó. De ha jól össze van keverve a föld a kisebb-nagyobb méretű kőzúzalékkal (Paul szerint 1,6 mm-nél nagyobb szemcseméretű zúzalékkal, alpesieknél 50% arányban), akkor az első néhány öntözés után kialakulnak a kapilláris csövek és a nagyobb átmérőjű "csövek" is, amelyekben a víz helyett levegő lesz, amikor nincs öntözés vagy eső.

Még néhány megjegyzés: én az évek során azt vettem észre, hogy teljesen lehetetlen megakadályozni, hogy az ültetőközeg egy idő után bemosódjon a drénrétegbe. Az első néhány öntözés után ez megtörténik, és akkor már nincs különálló drénréteg, hanem az edény alján egy olyan porózus talaj alakul ki, amilyennek az egész edényben lennie kéne. Azzal is lehet érvelni, hogy a drénréteg megakadályozza, hogy a talaj eltömje a kifolyó nyílásokat. De mi van, ha néhány kavicsdarab beszorul a nyílásokba? Ezek sokkal kevésbé eresztik át a vizet, mint a talaj (ha áteresztik egyáltalán). Olyat is láttam már, hogy nagyobb darab köveket vagy cserépdarabokat tettek az edény aljára. Én ezzel sem tudok egyetérteni, mert ezek köré is bemosódik a talaj, és megintcsak lassabban tud a víz kifolyni.
Annál jobb egy edény/cserép, minél több nyílás van az alján, mert így annál kevesebb "vízzáró lencse" tud kialakulni. Sőt, nagyon levegőigényes gyökerű növényeknek legjobb a mázatlan agyagcserép.

Zárszóként azért én is hozzátenném, hogy a legtöbb növény esetében valószínűleg ennek az egésznek nincs jelentősége, csak azoknál, amelyeknek kifejezetten levegőigényes gyökere van. Azt talán manapság már egy sziklakert építőnek sem kell magyarázni (legyen profi, vagy amatőr), hogy agyagtalajra, vízszintes terepre csak úgy érdemes sziklakertet építeni, ha a vízelfolyást a sziklakert alján dréncsövekkel meg tudjuk oldani.

Köszönöm a türelmedet, kedves olvasó, ha van mondanivalód, szívesen elolvasom.



2011. november 20., vasárnap

Afrikaiibolya (Saintpaulia)



Most, hogy kint virágmentes időszak jön, a benti "kertünk" e legnagyobb számban előforduló növényét szeretném reflektorfénybe állítani. (Nem is ártana neki a sötét téli napokon.) 
Jónéhány éve már, hogy megkedveltem az afrikaiibolyát, mégpedig azért, mert habitusában kicsit hasonlít az alpesi évelőkre, még ha méretében nagyobb is, mint az erkélyünkön nevelgetett növények. Ez persze nem csoda, ő is a hegyekről származik, csak éppen trópusi hegyekről. Többféle színűt gyűjtöttem azóta össze, de azért ez még nem nevezhető igazi gyűjteménynek. Valószínűleg nem is lesz soha, egyrészt mert nincs ahhoz elég helyem, másrészt mert például a ma divatos tarka virágúakat nem szeretem.

Gyerekkoromban fokföldi ibolyának neveztük. Nem is tudom, ki és hogy találhatta ki ezt a nevet, amely még most is elég elterjedt. Nem Fokföld az őshazája, hanem Tanzánia, és nem ibolya, hanem bársonyvirágféle. A szobanövények közül legközelebbi rokona a gloxínia, vagy hivatalosabban Sinningia, amely nekem nem tetszik. Ez persze magánügy. Annál inkább tetszenek viszont a Pireneusokban és Görögország hegyeiben élő rokonai, a Ramondak, Haberleak és a Jankaea heldreichii. Ezek nálunk is télálló, gyönyörű növények. Ramonda myconit nevelgetek most magról, remélhetőleg egyszer majd arról is írok.
Na de maradjunk egyelőre az afrikaiibolyánál.

Nem hiszem, hogy a küllemét különösebben be kéne mutatni. A virágai eredetileg liláskékek voltak, a mostani termesztett növények között talán még csak a sárga árnyalatai hiányoznak. Ezeknek a termesztett növényeknek a létrehozásában leginkább a Saintpaulia ionantha és a S. confusa fajok játszottak szerepet – legalábbis én így tanultam. A Saintpaulia név pedig Walter von Saint Paul emlékét őrzi, aki nemcsak Német Kelet-Afrika kormányzója volt a XIX. század végén, de botanikai érdeklődéssel is bírt, és ő fedezte fel ezt a fajt a Tanga hegységben 1892-ben.

A nagy, selymesen szőrös, kerekded levelek hosszú nyelűek és tőlevélrózsát alkotnak. A tőlevélrózsa azt jelenti, hogy a nóduszok egymáshoz nagyon közel vannak a száron, és így a levelek gyakorlatilag úgy néznek ki, mintha egy síkból erednének, körkörösen. De azért ha benézünk egy idős növény "szoknyája" alá, akkor ujjnyi vastag, és évről évre egyre hosszabb, gyakran görbe szárat találunk a lomb alatt, amelyen látszanak a már elhalt levelek nyomai:


Sajnos ez a szár alig bírja tartani a már hatalmas tömegű levélzetet, és ide-oda dől. Én ilyenkor nagyobb kövekkel rakom körbe, vagy kőzúzalékkal töltöm fel körülötte, hogy ezek megtámasszák a növényt. Földdel nem tölteném fel ezt a részt, mert a nagyon lédús szár és levelek igen érzékenyek a rothadásra, ha esetleg túl nedves körülöttük a talaj. Egyszer egyik növényünk úgy pusztult el, hogy ez a szár eltörött, mert a levélzet súlyát nem bírta tartani. De a levélrózsa szépen ráült a cserépre, és a lédús levelek későn kezdenek lankadni, mire észrevettem, hogy valami gyanús, addigra már csak egy valamit lehetett tenni. De erről majd később, a szaporításnál.

Itt kell még azt is megjegyeznem, hogy mindig csak alulról öntözöm ezt a növényt, vagyis a tálját töltöm tele vízzel két-három naponta, és azt ő  viszonylag gyorsan felszívja. És mázatlan agyagcserépben tartom őket, kaspóba nem teszem bele, még az esztétikai élvezet kedvéért sem. Víz- és páraigényes, de nagyon fontos az is, hogy a gyökerek sok levegőhöz jussanak és a gyökérnyak jól szellőzzön. Az agyagcserép az oldalán keresztül is tud párologtatni.

Ahogy a termesztőknek is tanítják, "fontos a higiénia", mert könnyebb megelőzni a betegségeket, mint kezelni. Ezért az alul lecsüngő, hervadó vagy már elszáradt leveleket és az elnyílt virágokat mindig el kell távolítani. A levelek lédúsak, nagyon könnyen törnek. Eltávolításnál tőből kell őket kitörni, mert ha ott marad a száron egy nedves csonk, az jó esetben beszárad, rosszabb esetben viszont odavonzza a jó kis gombafertőzést. Néha nem könnyű ez a művelet, én már nem egyszer jártam úgy, hogy más levél is letörött, nem csak az, amelyiket szerettem volna. Óvatosan megfogom a levélnyelet, minél közelebb a szárhoz, és hirtelen mozdulattal lefelé töröm, vagy ha ez nem lehetséges, mert nincs hely, akkor megcsavarom, amíg érzem, hogy elpattan. De ne tévesszük össze a vízhiány miatt lankadt alsó leveleket az elhalókkal. Ha szomjas a növény, akkor egyszerre több alsó levele is lekókad, idős, elhaló levél viszont csak néha 1-2 van.
A szőrös levelek egy idő után nagyon be tudnak porosodni. Én még soha nem zuhanyoztam le afrikaiibolyát – bár ezt javasolják – megintcsak a lehetséges rothadás, gombafertőzések miatt. Nyáron kint a szabadban, ecsettel és fújogatva, télen porszívóval szoktuk óvatosan portalanítani, amennyire lehet.

Ami a fényigényét illeti, híres arról, hogy lakásban, viszonylag gyenge fényviszonyok mellett is megél. Azt azért tudni kell, hogy nagyon sötét helyen nem virágzik jól. Nálunk keleti és déli ablak mellett vannak a növények, de nem az ablakpárkányon, hanem beljebb, és függöny mögött. Csaknem egész évben virágoznak, néha dúsabban, néha kicsit gyérebben, időnként egy-egy 3-4 hetes szünetet tartva. A virágok nagyon sokáig tartanak, majdnem mint az orchideák.
Ha viszont erős napsütés éri a leveleket, akkor foltosak lesznek, mert helyenként elhalnak a sejtek.


De az ilyen vékony firkálások is ugyanígy a túlzott napsütésnek a tünetei:


Ezen kívül, ha túlságosan féloldalról kapják a fényt, akkor a levélrózsa egy idő után már kevésbé szabályos:


Ha meg túl sokat forgatja az ember, akkor a virágok nem egy csokorban fejlődnek a levélrózsa közepén, hanem itt-ott jönnek elő a levelek között. Ez őszintén szólva engem annyira nem zavar.
Mindez inkább a ma kapható növényekre érvényes. Nemrég az édesanyámtól kaptam egy növényt, amely valamilyen nagyon régi, telt virágú fajta lehet.


A levelei sokkal kisebbek, mint a mieinknek, a növény sarjakat növeszt, ami  a manapság termesztett fajtákra nem jellemző, és a virágok mindenhonnan nőnek. Ő napos ablakpárkányon tartotta mindig, és rengeteget virágzott. Én a legjobb indulattal sem tudok neki annyi napsütést biztosítani, és ez így néhány hónap után már meg is látszik rajta: levélnyelei megnyúltak, a növény kicsit szétesik, és csak kevés virágot hoz. A mi régebbi növényeink a fény szempontjából teljesen más igényűek.

A virágot egyébként érdemes közelről megnézni, mert nagyon érdekes.
Ibolyához azért hasonlít, mert két kisebb és három nagyobb sziromlevél van.




Az eredetileg 5 porzóból 3 elcsökevényesedett (nem most, hanem évmilliók során), így csak két "igazi" maradt. Ezeknek a portokjai gyakran összeforrnak, így négy kis sárga zsákocska látszik. Úgy vettem észre, hogy a teltvirágúaknál a portokok nem forrnak össze.


A porzószál pedig mindig görbült, a porzók a kisebb szirmok felé hajlanak.
Ezek a sárga zsákocskák nagyban hozzájárulnak a növény díszértékéhez. A bibe viszont mindig olyan színű, mint a virág.


Itt nem forrtak össze a portokok, egy kis pót-sziromlevél benőtt közéjük:


A magház fehér, szőrös csúcsa és a sárga porzószál között, hátrébb, látszik a másik porzószál töve. A teltvirágoknál is általában ez történik.

Ha már a virágnál és a sárga portokoknál tartunk, jó tudni, hogy amennyiben azt vesszük észre, hogy ezek a sárga portokok mintha meg lennének rágva, a pollen pedig kiszóródva a szirmokra, ez azt jelenti, hogy a növényt tripszek támadták meg. Ők rejtett életmódot folytatnak, de a nyomuk ott marad a virágon. Erről szerencsére nincs fotóm, egyelőre csak könyvekből ismerem. Valamilyen felszívódó rovarölő szerrel lehet irtani őket (Hermes boltban vegyük, ott meg is mondják, hogy hogyan kell használni).

A fenti kék virágú növény volt az, amelyik a feljebb említett buta módon meghalt idén tavasszal. Egy dolgot lehetett még tenni vele: levéldugvánnyal szaporítani, vagyis új növényt "csinálni".
Szerencsére a növény életösztöne révén mentette a menthetőt, vagyis először az alsó, idősebb levelek fonnyadtak el, a fiatalabbakba nyomva át minden maradék vizet és tápanyagot. És szaporításra is ezek az alkalmasabbak. Nem a legfiatalabbak persze, hanem a felnőttek. Éppen mint az embernél.
Le kell vágni néhány ilyen levelet, olyan 3-4 centis levélnyéllel, és ledugni 1-2 cm mélyen tőzeg-homok vagy tőzeg-perlit megnedvesített keverékébe, majd letakarni fóliával vagy zacskóba tenni, amelynek lezárjuk a száját.

Ez így egy kicsit sűrű, mert kevesebb fényt kapnak a levelek és az sem jó, ha egymáshoz érnek, de én nem akartam sok helyet foglalni vele:


Nekem akkor éppen csak vermikulit volt kéznél, így ezt használtam gyökereztető közegnek, és azóta kiderült, hogy ez is nagyon jól bevált. A vermikulit egy kőzet, amelyet apróra őrölnek és így árulják – már ahol árulják. Nálunk sajnos csak nagy tételben lehet venni, pedig nagyon jó gyökereztetéshez, magvetéshez, rövid életű magok életben tartására, és talajkeverékbe is.

Ha a zacskó jól zár, akkor gyökeresedésig már nem kell többet öntözni. De ez beletelik 2 hónapba. Nálam még többe, valószínűleg azért, mert elég sötét helyen tartottam. Nem szabad napos helyre tenni, de fény azért kell neki. Időnként nem árt megnézni, mert amelyik levél nem akar élni, az egy idő után lekókad, sőt, esetleg elkezd penészedni körülötte a közeg. De ez nagyon ritka, a legtöbb élni akar.
A gyökeresedéssel egyidőben kis sarjnövénykék is keletkeznek, valójában ezekből lesznek majd az új növények. A levél, amely létrehozta őket, sajnos csak addig használható, amíg produkál néhány ilyen sarjat, utána kidobjuk (na jó, komposztáljuk). Lehet nagyítani a képet:


A nagyok szerint egy-egy levéltől 3-4 sarjra lehet számítani. Nekem őszintén szólva eddig mindig csak egy sikerült levelenként (de nem is próbáltam még nagyon sokszor a szaporítást).
A tanítás úgy szól, hogy erről a kis sarjról óvatosan le kell szedni a gyökereket, majd új gyökereztető közegbe tenni és 2 hónap után új gyökereket fejleszt. Én most nem szedtem le, hanem így, ahogy volt, beleraktam új cserépbe, szintén vermikulitba, majd zacskóba, amíg látom, hogy újabb leveleket hoz.


Egy világos ablakpárkányra tettem, és majd tavasszal átültetem rendes talajba. Figyelmetlen voltam, mert a képen látható bal oldali levél sérült, azt nem ártott volna inkább eltávolítani.

Nem írtam még arról, hogy milyen talajban nevelem, és milyen hőmérsékleten. Virágüzletekben mindig azt mondják, hogy az afrikaiibolyának savanyú talaj kell, és esővízzel kell öntözni. Én ezzel nem értek teljesen egyet, bár azért meszes kerti földbe én sem tenném. Az biztos, hogy a termesztett növények megszokták a tőzeges talajt, lehet, hogy nem vennék jó néven a másfélét. Én normál virágföldbe szoktam ültetni, DE, amit nem mondanak a virágüzletben: az afrikaiibolya szereti a perlitet. Ezt én is észrevettem, a szakirodalomban pedig azt olvastam, hogy ez azért van, mert a perlitből lassan de folyamatosan foszfor oldódik ki, ami segíti a gyökeresedést és a virágzást is. És persze lazítja is a talajt, de mégis sok vizet tárol. Én a virágföldhöz kb. 1/3 (térfogat)arányban szoktam keverni.
Nagyjából kéthetente adok tápoldatot is a növényeknek, virágos balkonnövényeknek valót. Nem kell túlzásba vinni, mert sóérzékeny. Igaz ami igaz, én vagy esővízzel, vagy ha ez nincs, akkor főzött vízzel öntözöm. Ez azt jelenti, hogy általában negyed órán át főzöm a vizet, amíg már rajzolni lehet az edény oldalára lerakódott "vízkőbe". Persze nem rajzolok bele, hogy ne kavarjam fel, hanem amikor kihűlt, szép óvatosan kimerem belőle a lágyított vizet.

Na és a hőmérséklet. Meleg lakásban lehet nevelni télen-nyáron, mert nincs nyugalmi időszaka és jobban viseli a meleget (akár 30 fokot is, ha van elég fény hozzá), mint a hideget. Állítólag 18 fok alatt foltosodnak a levelei, megcsúnyul a növény. Nálunk télen 20-21 fok van a nappaliban, ahol laknak (ez ideális), de csak nappal, éjszaka mindössze 15-16. Eddig ezt nem látszanak reklamálni, pedig már 4-5 éve így élnek. Azt még nem próbáltam ki, hogy mi lenne, ha télen 1-2 hétre elutaznánk, és ennyi ideig lennének 15-16 fokban. Nem is fogom, szeretek kísérletezni, de nem a növények rovására (vagy legalábbis nem szándékosan).

A fenti képekkel néhány növényünket be is mutattam már. A Nagyi Rózsaszínje, a 2007 Slágere  (akkortájt mindenhol ezt a sötétlilát árulták), a Plüsspáholy (bordó) és a Főnixmadár (világoskék). A neveket ebben a pillanatban találtam ki. Van ezen kívül még egy fehér, már majdnem tarka virágú, de azért még tűrhető számomra. Kevesebb fény esetén a virágokból eltűnik a lilás árnyalat, és egészen fehérek lesznek.


Van egy barackszínű, erről még sajnos nincs fotóm, de remélem nemsokára pótolom, mert újra megjelentek a bimbói.

És van még egy, amely duplán különleges. Egyrészt, mert teltvirágú (a színe se rossz):


másrészt, mert a levelei csipkés és hullámos szélűek.


Amikor kaptam, gyökeres dugványként (Csapody kör, naná), akkor nem nagyon tetszett, de azóta nagyon megszerettem, szép kis folytonvirágzó szobanövény lett belőle.


Tudom, hogy azt írtam, hogy nem tartom mázas kaspóban. Itt csak azért volt még abban, mert eleinte egy kis mûanyag cserépben élt, és a terebélyes lombját valahogy meg kellett támasztani.

Egy szó, mint száz, a fentiekből talán úgy tűnhet, hogy bonyolult ennek a növénynek a tartása, de azért ez nem így van. Nekem minden örömet okoz, amit a növények érdekében teszek, még a vízfőzés is, de azt hiszem, aki nem akar ilyesmivel bajlódni, annak annyi is elég, ha egy nyitott edényben 2-3 napig világos helyen állni hagyja az öntözővizet, hogy legalább a klór párologjon el belőle és ne legyen nagyon hideg. A növényt ne érje huzat, vagy ne tartsuk fűtetlen szobában télen. Ennyi odafigyeléssel, meg néha egy kis tisztogatással szerintem már sikerrel lehet tartani. Átültetni sem kell gyakran, nekem vannak olyan növényeim, amelyek már vagy négy éve nem voltak bolygatva. Téli virágzása azt hiszem minden növénykedvelő lelkének csak jót tehet.