A virágok lelke

A fenti képen Nerine bowdeni (csillogó pirosliliom) és Crocus goulimyi látható. Jól mutatnak ketten (vagyis inkább négyen) együtt, de most a pirosliliomról szól a történet.

A Nerine nemzetség egy görög mitológiabeli tengeri nimfa nevét őrzi, bár ez is vitatott, akárcsak az, hogy a nemzetségben hány faj van. Egyes források szerint 24, mások szerint 25, ismét mások szerint pedig 30. Egy biztos: mindegyik Afrika déli részén honos, és az egyetlen, amelyet Európában is télállónak tartanak, az a Nerine bowdeni. Athelstan Hall Cornish-Bowden küldött először hagymákat haza Nagy-Britanniába, így aztán róla nevezték el ezt a fajt.

Akitől én néhány évvel ezelőtt a hagymát kaptam, annál (és még egy-két más ismerősnél is) valóban áttelel a kertben, vastag lombtakarással. Egyesek szerint nem szabad mélyre ültetni a hagymáját, mert akkor nem virágzik. Magyar szakirodalom szerint viszont mélyre kell ültetni, hogy átteleljen. Kertész ismerőseim mondják, mindegy, hogy hogy ültetjük, mindenképpen szeszélyes jószág, és leginkább a gyakori bolygatást utálja. Angliában parkokba is ültetik, októberben hatalmas virágpompát produkál. Ez érdekes, mert nálunk a nyári hőség ellenére – vagy éppen ezért – úgy tűnik, megvárja a novembert a virágzással. Egy virágszár csúcsán több virág fejlődik, nálunk most összesen 7 darab, amiből egyelőre 4 nyílt ki:

Télen lehetőség szerint szárazon kell tartani, ilyenkor a levelei megsárgulnak és lehullnak, tavasszal ébred.

A virág akkor igazán szép, amikor a porzók még nem értek be, mert a portokok bordó színűek a rózsaszín virágban. A kibuggyant pollen viszont szürkés. Itt jól látszik mindkét fázis:

De miért is kezdtem róla beszélni... 

Ahogy már említettem, több éve kaptam két hagymát egy kedves Csapody körös növénybarátomtól. Először jó kertészként minden tavasszal átültettem a hagymákat, nyáron öntözgettem, és próbáltam minél naposabb helyen tartani. Télen pedig, cserépben lévén, fagymentes helyen teleltettem, öntözés nélkül, de nem csontszárazon, hogy vastag gyökerei el ne száradjanak. Az évek során több sarjhagymát is hozott, virágozni viszont nem volt hajlandó. Szó ami szó, pusztán a levélzete nem éri meg a törődést. Nem nagyon tudta senki, hogy mi lehet a baj. Tavalyelőtt egészen véletlenül olvastam az SRGC fórumon egy ausztráliai kertész bejegyzését, aki kifejtette, hogy a Nerine az átültetés utáni évben nála soha nem virágzik, és egyáltalán, nem szereti, ha minden évben bolygatják, békén kell hagyni, amíg már nagyon sok hagyma nem tömörül egy kupacban. Hopp! Persze, hogy azóta nem vagyok "jó kertész". Tavaly tavasszal nem ültettem át. Jött az október, a november, virág sehol.

Idén tavasszal sem ültettem át. Amikor kihajtott, elmondtam neki, hogy nagyon szomorú vagyok, és ha idén sem virágzik, akkor megválunk egymástól... Augusztus végén megjelent a bimbó. Sajnos csak egy bimbó (elvileg lehetne több is), de abból lett a hét virág, és így ismét jóban vagyunk.

NERINE BOWDENI / CSILLOGÓ PIROSLILIOM
NEVE ELLENÉRE NEM A LILIOMFÉLÉK, HANEM AZ AMARILLISZFÉLÉK CSALÁDJÁBA TARTOZIK

Több növénnyel jártam már hasonlóképpen. Nevelgettem évekig a nem túl mutatós leveleket, aztán "megfenyegettem", hogy ha nincs virágzás, vége a barátságnak, elválnak útjaink (magyarán odaadom valakinek, aki hajlandó lesz befogadni). És a legközelebbi alkalommal kivirágoztak. A legújabb ilyen delikvens a feltámadásnövény (Lewisia rediviva), amelyet több mint négy éve nevelek magról. Minden ősszel kihozza a leveleit, tavasszal nem virágzik, aztán, mint aki jól végezte dolgát, visszahúzódik nyári álmot aludni.

Itt az idei "lombja", és most rajta a sor, hogy eldöntse, mit szeretne tavasszal: virágozni vagy távozni.

LEWISIA REDIVIVA LEVELEK

Ha őszinte akarok lenni: nem hiszem, hogy értik a szavunkat. Azt gondolom, hogy a kertész (nem csak én, valószínűleg mások is) akkor "fenyeget" meg egy növényt, amikor tudja, vagy legalábbis érzi, hogy ott tart a fejlődésben, ahol a virágzás már lehetővé válik. A növényeknek is felnőtté kell válniuk, hogy utódnemzésre képesek legyenek, de hogy mikor jön el a felnőttkor, ezt növénye válogatja, ráadásul a környezeti tényezőktől is függ, emiatt nem lehet teljes mértékben a szakirodalomra hagyatkozni. De ha az ember sok éve bajlódik növényekkel, akkor egy idő után tudja, érzi, hogy egy-egy kedvenc mikor érett meg arra, hogy végre virággal megjutalmazza.

Persze az is előfordulhat, hogy nem jól érzi. Különösen magról nevelt növényeknél előfordulhat, hogy abból a magból egy gyengén virágzó, vagy netán virágzásképtelen egyed lett. Ez pech. Többek között ezért találta ki az ember a szelekciós nemesítést. A sok magoncból kiválogatja azokat, amelyek "jók" valami miatt. A többi is jó – komposztnak. A baj csak az, ha nincs sok magonc. Ilyenkor fenyegetőzünk – és bízunk, mint ahogy én most.