Afrikaiibolya (Saintpaulia)

Most, hogy kint virágmentes időszak jön, a benti "kertünk" e legnagyobb számban előforduló növényét szeretném reflektorfénybe állítani. (Nem is ártana neki a sötét téli napokon.) 

Jónéhány éve már, hogy megkedveltem az afrikaiibolyát, mégpedig azért, mert habitusában kicsit hasonlít az alpesi évelőkre, még ha méretében nagyobb is, mint az erkélyünkön nevelgetett növények. Ez persze nem csoda, ő is a hegyekről származik, csak éppen trópusi hegyekről. Többféle színűt gyűjtöttem azóta össze, de azért ez még nem nevezhető igazi gyűjteménynek. Valószínűleg nem is lesz soha, egyrészt mert nincs ahhoz elég helyem, másrészt mert például a ma divatos tarka virágúakat nem szeretem.

Gyerekkoromban fokföldi ibolyának neveztük. Nem is tudom, ki és hogy találhatta ki ezt a nevet, amely még most is elég elterjedt. Nem Fokföld az őshazája, hanem Tanzánia, és nem ibolya, hanem bársonyvirágféle. A szobanövények közül legközelebbi rokona a gloxínia, vagy hivatalosabban Sinningia, amely nekem nem tetszik. Ez persze magánügy. Annál inkább tetszenek viszont a Pireneusokban és Görögország hegyeiben élő rokonai, a Ramondak, Haberleak és a Jankaea heldreichii. Ezek nálunk is télálló, gyönyörű növények. Ramonda myconit nevelgetek most magról, remélhetőleg egyszer majd arról is írok.
Na de maradjunk egyelőre az afrikaiibolyánál.

Nem hiszem, hogy a küllemét különösebben be kéne mutatni. A virágai eredetileg liláskékek voltak, a mostani termesztett növények között talán még csak a sárga árnyalatai hiányoznak. Ezeknek a termesztett növényeknek a létrehozásában leginkább a Saintpaulia ionantha és a S. confusa fajok játszottak szerepet – legalábbis én így tanultam. A Saintpaulia név pedig Walter von Saint Paul emlékét őrzi, aki nemcsak Német Kelet-Afrika kormányzója volt a XIX. század végén, de botanikai érdeklődéssel is bírt, és ő fedezte fel ezt a fajt a Tanga hegységben 1892-ben.

A nagy, selymesen szőrös, kerekded levelek hosszú nyelűek és tőlevélrózsát alkotnak. A tőlevélrózsa azt jelenti, hogy a nóduszok egymáshoz nagyon közel vannak a száron, és így a levelek gyakorlatilag úgy néznek ki, mintha egy síkból erednének, körkörösen. De azért ha benézünk egy idős növény "szoknyája" alá, akkor ujjnyi vastag, és évről évre egyre hosszabb, gyakran görbe szárat találunk a lomb alatt, amelyen látszanak a már elhalt levelek nyomai:

Sajnos ez a szár alig bírja tartani a már hatalmas tömegű levélzetet, és ide-oda dől. Én ilyenkor nagyobb kövekkel rakom körbe, vagy kőzúzalékkal töltöm fel körülötte, hogy ezek megtámasszák a növényt. Földdel nem tölteném fel ezt a részt, mert a nagyon lédús szár és levelek igen érzékenyek a rothadásra, ha esetleg túl nedves körülöttük a talaj. Egyszer egyik növényünk úgy pusztult el, hogy ez a szár eltörött, mert a levélzet súlyát nem bírta tartani. De a levélrózsa szépen ráült a cserépre, és a lédús levelek későn kezdenek lankadni, mire észrevettem, hogy valami gyanús, addigra már csak egy valamit lehetett tenni. De erről majd később, a szaporításnál.

Itt kell még azt is megjegyeznem, hogy mindig csak alulról öntözöm ezt a növényt, vagyis a tálját töltöm tele vízzel két-három naponta, és azt ő  viszonylag gyorsan felszívja. És mázatlan agyagcserépben tartom őket, kaspóba nem teszem bele, még az esztétikai élvezet kedvéért sem. Víz- és páraigényes, de nagyon fontos az is, hogy a gyökerek sok levegőhöz jussanak és a gyökérnyak jól szellőzzön. Az agyagcserép az oldalán keresztül is tud párologtatni.

Ahogy a termesztőknek is tanítják, "fontos a higiénia", mert könnyebb megelőzni a betegségeket, mint kezelni. Ezért az alul lecsüngő, hervadó vagy már elszáradt leveleket és az elnyílt virágokat mindig el kell távolítani. A levelek lédúsak, nagyon könnyen törnek. Eltávolításnál tőből kell őket kitörni, mert ha ott marad a száron egy nedves csonk, az jó esetben beszárad, rosszabb esetben viszont odavonzza a jó kis gombafertőzést. Néha nem könnyű ez a művelet, én már nem egyszer jártam úgy, hogy más levél is letörött, nem csak az, amelyiket szerettem volna. Óvatosan megfogom a levélnyelet, minél közelebb a szárhoz, és hirtelen mozdulattal lefelé töröm, vagy ha ez nem lehetséges, mert nincs hely, akkor megcsavarom, amíg érzem, hogy elpattan. De ne tévesszük össze a vízhiány miatt lankadt alsó leveleket az elhalókkal. Ha szomjas a növény, akkor egyszerre több alsó levele is lekókad, idős, elhaló levél viszont csak néha 1-2 van.
A szőrös levelek egy idő után nagyon be tudnak porosodni. Én még soha nem zuhanyoztam le afrikaiibolyát – bár ezt javasolják – megintcsak a lehetséges rothadás, gombafertőzések miatt. Nyáron kint a szabadban, ecsettel és fújogatva, télen porszívóval szoktuk óvatosan portalanítani, amennyire lehet.

Ami a fényigényét illeti, híres arról, hogy lakásban, viszonylag gyenge fényviszonyok mellett is megél. Azt azért tudni kell, hogy nagyon sötét helyen nem virágzik jól. Nálunk keleti és déli ablak mellett vannak a növények, de nem az ablakpárkányon, hanem beljebb, és függöny mögött. Csaknem egész évben virágoznak, néha dúsabban, néha kicsit gyérebben, időnként egy-egy 3-4 hetes szünetet tartva. A virágok nagyon sokáig tartanak, majdnem mint az orchideák.
Ha viszont erős napsütés éri a leveleket, akkor foltosak lesznek, mert helyenként elhalnak a sejtek.

De az ilyen vékony firkálások is ugyanígy a túlzott napsütésnek a tünetei:

Ezen kívül, ha túlságosan féloldalról kapják a fényt, akkor a levélrózsa egy idő után már kevésbé szabályos:

Ha meg túl sokat forgatja az ember, akkor a virágok nem egy csokorban fejlődnek a levélrózsa közepén, hanem itt-ott jönnek elő a levelek között. Ez őszintén szólva engem annyira nem zavar.
Mindez inkább a ma kapható növényekre érvényes. Nemrég az édesanyámtól kaptam egy növényt, amely valamilyen nagyon régi, telt virágú fajta lehet.

A levelei sokkal kisebbek, mint a mieinknek, a növény sarjakat növeszt, ami  a manapság termesztett fajtákra nem jellemző, és a virágok mindenhonnan nőnek. Ő napos ablakpárkányon tartotta mindig, és rengeteget virágzott. Én a legjobb indulattal sem tudok neki annyi napsütést biztosítani, és ez így néhány hónap után már meg is látszik rajta: levélnyelei megnyúltak, a növény kicsit szétesik, és csak kevés virágot hoz. A mi régebbi növényeink a fény szempontjából teljesen más igényűek.

A virágot egyébként érdemes közelről megnézni, mert nagyon érdekes.
Ibolyához azért hasonlít, mert két kisebb és három nagyobb sziromlevél van.

Az eredetileg 5 porzóból 3 elcsökevényesedett (nem most, hanem évmilliók során), így csak két "igazi" maradt. Ezeknek a portokjai gyakran összeforrnak, így négy kis sárga zsákocska látszik. Úgy vettem észre, hogy a teltvirágúaknál a portokok nem forrnak össze.

A porzószál pedig mindig görbült, a porzók a kisebb szirmok felé hajlanak.
Ezek a sárga zsákocskák nagyban hozzájárulnak a növény díszértékéhez. A bibe viszont mindig olyan színű, mint a virág.

Itt nem forrtak össze a portokok, egy kis pót-sziromlevél benőtt közéjük:

A magház fehér, szőrös csúcsa és a sárga porzószál között, hátrébb, látszik a másik porzószál töve. A teltvirágoknál is általában ez történik.

Ha már a virágnál és a sárga portokoknál tartunk, jó tudni, hogy amennyiben azt vesszük észre, hogy ezek a sárga portokok mintha meg lennének rágva, a pollen pedig kiszóródva a szirmokra, ez azt jelenti, hogy a növényt tripszek támadták meg. Ők rejtett életmódot folytatnak, de a nyomuk ott marad a virágon. Erről szerencsére nincs fotóm, egyelőre csak könyvekből ismerem. Valamilyen felszívódó rovarölő szerrel lehet irtani őket (Hermes boltban vegyük, ott meg is mondják, hogy hogyan kell használni).

A fenti kék virágú növény volt az, amelyik a feljebb említett buta módon meghalt idén tavasszal. Egy dolgot lehetett még tenni vele: levéldugvánnyal szaporítani, vagyis új növényt "csinálni".
Szerencsére a növény életösztöne révén mentette a menthetőt, vagyis először az alsó, idősebb levelek fonnyadtak el, a fiatalabbakba nyomva át minden maradék vizet és tápanyagot. És szaporításra is ezek az alkalmasabbak. Nem a legfiatalabbak persze, hanem a felnőttek. Éppen mint az embernél.
Le kell vágni néhány ilyen levelet, olyan 3-4 centis levélnyéllel, és ledugni 1-2 cm mélyen tőzeg-homok vagy tőzeg-perlit megnedvesített keverékébe, majd letakarni fóliával vagy zacskóba tenni, amelynek lezárjuk a száját.

Ez így egy kicsit sűrű, mert kevesebb fényt kapnak a levelek és az sem jó, ha egymáshoz érnek, de én nem akartam sok helyet foglalni vele:

Nekem akkor éppen csak vermikulit volt kéznél, így ezt használtam gyökereztető közegnek, és azóta kiderült, hogy ez is nagyon jól bevált. A vermikulit egy kőzet, amelyet apróra őrölnek és így árulják – már ahol árulják. Nálunk sajnos csak nagy tételben lehet venni, pedig nagyon jó gyökereztetéshez, magvetéshez, rövid életű magok életben tartására, és talajkeverékbe is.

Ha a zacskó jól zár, akkor gyökeresedésig már nem kell többet öntözni. De ez beletelik 2 hónapba. Nálam még többe, valószínűleg azért, mert elég sötét helyen tartottam. Nem szabad napos helyre tenni, de fény azért kell neki. Időnként nem árt megnézni, mert amelyik levél nem akar élni, az egy idő után lekókad, sőt, esetleg elkezd penészedni körülötte a közeg. De ez nagyon ritka, a legtöbb élni akar.
A gyökeresedéssel egyidőben kis sarjnövénykék is keletkeznek, valójában ezekből lesznek majd az új növények. A levél, amely létrehozta őket, sajnos csak addig használható, amíg produkál néhány ilyen sarjat, utána kidobjuk (na jó, komposztáljuk). Lehet nagyítani a képet:

A nagyok szerint egy-egy levéltől 3-4 sarjra lehet számítani. Nekem őszintén szólva eddig mindig csak egy sikerült levelenként (de nem is próbáltam még nagyon sokszor a szaporítást).
A tanítás úgy szól, hogy erről a kis sarjról óvatosan le kell szedni a gyökereket, majd új gyökereztető közegbe tenni és 2 hónap után új gyökereket fejleszt. Én most nem szedtem le, hanem így, ahogy volt, beleraktam új cserépbe, szintén vermikulitba, majd zacskóba, amíg látom, hogy újabb leveleket hoz.

Egy világos ablakpárkányra tettem, és majd tavasszal átültetem rendes talajba. Figyelmetlen voltam, mert a képen látható bal oldali levél sérült, azt nem ártott volna inkább eltávolítani.

Nem írtam még arról, hogy milyen talajban nevelem, és milyen hőmérsékleten. Virágüzletekben mindig azt mondják, hogy az afrikaiibolyának savanyú talaj kell, és esővízzel kell öntözni. Én ezzel nem értek teljesen egyet, bár azért meszes kerti földbe én sem tenném. Az biztos, hogy a termesztett növények megszokták a tőzeges talajt, lehet, hogy nem vennék jó néven a másfélét. Én normál virágföldbe szoktam ültetni, DE, amit nem mondanak a virágüzletben: az afrikaiibolya szereti a perlitet. Ezt én is észrevettem, a szakirodalomban pedig azt olvastam, hogy ez azért van, mert a perlitből lassan de folyamatosan foszfor oldódik ki, ami segíti a gyökeresedést és a virágzást is. És persze lazítja is a talajt, de mégis sok vizet tárol. Én a virágföldhöz kb. 1/3 (térfogat)arányban szoktam keverni.
Nagyjából kéthetente adok tápoldatot is a növényeknek, virágos balkonnövényeknek valót. Nem kell túlzásba vinni, mert sóérzékeny. Igaz ami igaz, én vagy esővízzel, vagy ha ez nincs, akkor főzött vízzel öntözöm. Ez azt jelenti, hogy általában negyed órán át főzöm a vizet, amíg már rajzolni lehet az edény oldalára lerakódott "vízkőbe". Persze nem rajzolok bele, hogy ne kavarjam fel, hanem amikor kihűlt, szép óvatosan kimerem belőle a lágyított vizet.

Na és a hőmérséklet. Meleg lakásban lehet nevelni télen-nyáron, mert nincs nyugalmi időszaka és jobban viseli a meleget (akár 30 fokot is, ha van elég fény hozzá), mint a hideget. Állítólag 18 fok alatt foltosodnak a levelei, megcsúnyul a növény. Nálunk télen 20-21 fok van a nappaliban, ahol laknak (ez ideális), de csak nappal, éjszaka mindössze 15-16. Eddig ezt nem látszanak reklamálni, pedig már 4-5 éve így élnek. Azt még nem próbáltam ki, hogy mi lenne, ha télen 1-2 hétre elutaznánk, és ennyi ideig lennének 15-16 fokban. Nem is fogom, szeretek kísérletezni, de nem a növények rovására (vagy legalábbis nem szándékosan).

A fenti képekkel néhány növényünket be is mutattam már. A Nagyi Rózsaszínje, a 2007 Slágere  (akkortájt mindenhol ezt a sötétlilát árulták), a Plüsspáholy (bordó) és a Főnixmadár (világoskék). A neveket ebben a pillanatban találtam ki. Van ezen kívül még egy fehér, már majdnem tarka virágú, de azért még tűrhető számomra. Kevesebb fény esetén a virágokból eltűnik a lilás árnyalat, és egészen fehérek lesznek.

Van egy barackszínű, erről még sajnos nincs fotóm, de remélem nemsokára pótolom, mert újra megjelentek a bimbói.

És van még egy, amely duplán különleges. Egyrészt, mert teltvirágú (a színe se rossz):

másrészt, mert a levelei csipkés és hullámos szélűek.

Amikor kaptam, gyökeres dugványként (Csapody kör, naná), akkor nem nagyon tetszett, de azóta nagyon megszerettem, szép kis folytonvirágzó szobanövény lett belőle.

Tudom, hogy azt írtam, hogy nem tartom mázas kaspóban. Itt csak azért volt még abban, mert eleinte egy kis mûanyag cserépben élt, és a terebélyes lombját valahogy meg kellett támasztani.

Egy szó, mint száz, a fentiekből talán úgy tűnhet, hogy bonyolult ennek a növénynek a tartása, de azért ez nem így van. Nekem minden örömet okoz, amit a növények érdekében teszek, még a vízfőzés is, de azt hiszem, aki nem akar ilyesmivel bajlódni, annak annyi is elég, ha egy nyitott edényben 2-3 napig világos helyen állni hagyja az öntözővizet, hogy legalább a klór párologjon el belőle és ne legyen nagyon hideg. A növényt ne érje huzat, vagy ne tartsuk fűtetlen szobában télen. Ennyi odafigyeléssel, meg néha egy kis tisztogatással szerintem már sikerrel lehet tartani. Átültetni sem kell gyakran, nekem vannak olyan növényeim, amelyek már vagy négy éve nem voltak bolygatva. Téli virágzása azt hiszem minden növénykedvelő lelkének csak jót tehet.