Tanulságos történetek magamfajták számára

Minden tavasz úgy kezdődik nálam, hogy kétségbeesem, eldöntöm, hogy nem vagyok jó kertész, nem érek semmit, minden növényt elpusztítok, mert nem tudok rájuk vigyázni télen, abbahagyom, kész, itt a vége, jobb lenne tévénézéssel tölteni a szabadidőmet, mert egy gyilkos vagyok.

Aztán néhány nap múlva kiderül, hogy azért nem pusztult el minden növényünk, mégis van néhány, ami csak tetszhalott volt. És ahogy telik az idő, egyre több tetszhalott tér magához, sőt, virágzik. Áprilisra végülis rendszerint eldönthetem, hogy nagyon kis veszteséggel vészeltük át a telet, arányait tekintve ennyi még a nálam profibbaknál is van.

Ma reggel a férjem megállapította, hogy évről évre szebb és gazdagabb az erkélyünk, és szemlátomást egyre jobban érzik magukat a növények itt nálunk, és egymás társaságában.

Nem kell azért azt hinni, hogy annyira nem ismerem a növényeket, hogy nem tudom eldönteni, melyik pusztult el és melyik nem, de az alpesi évelők között vannak örökzöldek és lombhullatók, és az örökzöldek néha nagyon lombhullató módon viselkednek – saját túlélésük érdekében. A lombhullatóknál meg ugye, sose lehet tudni, a téli csapadéktól akár el is rothadhatott, és akkor tavasszal hiába várom, hogy kihajtson. Az pedig, hogy mikor hajt, cserépben nagyon nagymértékben függ a hőmérséklettől és attól, hogy én mikor adok neki először vizet.

Íme egy jó példa örökzöldre.

Ez a két gombafű párna (Androsace carnea brigantiaca) ugyanabban a miniatűr sziklakertben él, tavaly már virágzott mind a kettő, és most az egyik "halálian" nézett ki március nyolcadikán. Azt hiszem, az alábbi képekből egyértelmű, hogy melyik. Tapintásra is az egyik kemény, friss, a másik zörgően száraz volt.

Androsace carnea brigantiaca

Androsace carnea brigantiaca

Biztos voltam benne, hogy elpusztult. A magamfajta kertész amikor már biztos benne, hogy elpusztult egy növény, még ad neki egy esélyt, és ha így sem támad fel, akkor biztos benne, hogy elpusztult. Szóval leszedtem néhány teljesen megbarnult levélrózsát, a többi köré raktam még egy kevés kőzúzalékot és minden nap megöntöztem, de esőszerűen, fölülről zúdítottam rá a vizet, amit nem szoktam az alpesieknél. És feltámadt!!! Most bimbók is vannak rajta, és a levelek megint egészséges zöldek. Kép erről egyelőre nincs, mert sötét, esős idő van.

A dohánygyökérről nem gondolom, hogy elpusztult, ők tél végén így szoktak kinézni, mert szeptember vége óta egy csepp vizet sem kaptak.

Lewisia tweedyi

De miután átültettem és felszívattam vízzel, remélem, hogy lassan helyrejön.

A mi harangvirágaink félig-meddig lombhullatók, bár a nálunk is minden kertészetben és virágüzletben kapható Campanula portenschlagiana az egyik nagy edényben szép zöld maradt, egy másik, kisebben viszont teljesen leszáradt a levélzete. 

Ez a kis nyírlevelű harangvirág (szabad fordítású név!) tavaly is így nézett ki tél végén, aztán gyönyörűen kihajtott.

Campanula betulifolia

Magról van, még nem virágzott, idén már elvárnám tőle.

A nyalábcsengőkék is tavalyi magoncok, és jóformán csak nagyítóval lehet látni, hogy zöld a hajtáscsúcs.

Edraianthus owerinianus

Edraianthus pumilio

És végül a hagymások.

Azt már néhány éve megtanultam, hogy hóvirágot nem lehet szobában hajtatni, mert nem nyílik ki. Pár éve ez a szép kis bimbó így száradt el, ebben az állapotban:

Ebben aztán nálam tapasztaltabbak is megerősítettek, hogy a hóvirágot nem igazán lehet hajtatni. Lehet, hogy vannak olyan fajták már, amelyekkel működik a dolog, de az egyszerűbbek erre nem alkalmasak.

Más tavaszi hagymásokkal ezt még nem tapasztaltam, hajtattam már januárban krókuszt, hagymás íriszt (Iris reticulata), nárciszt, tulipánt, gyöngyikét. Ezért lepett meg ami most történt, és azt hittem, hogy valamit nagyon elrontottam ősszel.

Nemrég mutattam egy hagymás cserepet, amelyet tulajdonképpen a fagy elől menekítettem a lakásba. Négy faj volt benne: kétféle krókusz, török írisz (Iris danfordiae) és egy kis botanikai tulipán. Ezek közül csak az aranybrokát krókusz (Crocus angustifolius) nyílt ki, az összes többi bimbóban hervadt el.

Az íriszek így néztek ki legfejlettebb állapotukban, ezután már a hanyatlás következett:

Iris danfordiae

A tulipánok bimbói sem nyíltak ki, hiába vittem ki később a cserepet.
Arra gondoltam, hogy talán ősszel nem kaptak elég vizet ahhoz, hogy rendesen begyökeresedjenek, és most ezért nem tudnak elég vizet felvenni, ahhoz, hogy ki tudjon nyílni a virág. Ősszel ugyanis a tavaly téli károkból tanulva csak óvatosan mertem öntözni a hagymásokat. De mivel az erkélyen maradt cserepekben és ládákban – amelyek természetesen ugyanannyi vizet kaptak ősszel – azóta vígan virágoznak ugyanezek és más fajok (török írisz sajnos csak ebben a cserépben volt), ezért gondolom, hogy mégsem az öntözéssel volt a baj, hanem egyszerűen túl hamar behoztam őket túl melegbe, mint annak idején a hóvirágot. Persze, ha kiszedném a cserépből a hagymákat, akkor kiderülne, de nem szedem ki, mert a levelek fejlődnek, ami szintén azt látszik igazolni, hogy gyökerek vannak.
A már többször említett Ian Young szerint a veszteség csak akkor igazán veszteség, ha nem tudunk belőle még tanulni sem...

Ami viszont nagyon fáj, de ez is jó tanulság, most már több év után, hogy a kereklevelű ciklámen (Cyclamen coum) itt nálunk cserépben nem éli túl a telet. Itt nem tudom még pontosan, hogy miről van szó. Öntözni nem mertem télen a fagy miatt, de volt rajtuk egy csomó bimbó, amelyek nem nyíltak ki, mert elrothadt a száruk. A levelek pedig teljesen lefagytak. A gumókat még nem néztem meg, mert téltemető is van ugyanabban a cserépben, és annak semmi baja, ezért nem akarom bolygatni, amíg vissza nem húzódik. Tanulság: Cyclamen coum ezentúl a fagymentes de hideg lépcsőházban telel többi, hivatalosan sem télálló nemzetség-társával együtt.

Búcsúzóul egy kőtörőfű, ami egészen biztosan köszöni szépen jól van.

Saxifraga crustata